Kóros nárcizmus vagy egészséges önbecsülés

Hol húzódik a határ egészséges önszeretet és kóros nárcizmus között? – tehetjük fel a kérdést. Eldönthető és megmérhető-e mennyi, ami még kell, ami még egészséges tüzelőanyaga teljesítménynek, kreativitásnak, lelki egészségnek és hol lépődik át a határ a patológiás felé? Nem könnyű feladat. Hogy mit tekintünk kóros nárcizmusnak, függ az egyén életkorától, élethelyzetétől, és ahogy az első rész (ITT) bevezetőjében írtam, függ az adott társadalmi klímától is. Ki mondaná egy kétévesre, aki elragadtatottan nézi magát a tükörben, hogy „na, itt egy kis nárcisz”. Egy ilyen látvány inkább mosolyra késztet. Az ő életkorában még természetes az énközpontúság, ahogy a felfokozott önbizalom is. „Majd én felemelem!” – mondja teljes magabiztossággal a kissrác, majd büszkén pillant az anyukájára, mert fogalma sincs, hogy valójában apa emelte a vödröt, csak ő éppen nem vette észre. Ő hiszi, hogy bármire képes. Ugyanígy természetesnek vehetjük, ha a kamasz megszállottan foglalkozik a külsejével. Nála sem a személyiségfejlődés félrecsúszása, hanem életkorának jellegzetessége az önmagára irányított fokozott figyelem. Ha azonban 30 évesen még mindig központi jelentőséget tulajdonít a kinézetének, már elgondolkodunk, vajon milyen kompenzációs törekvés ez?
A versengés, mások legyőzése szintén érdekes kérdés. A győzelem vágya nélkül még senki nem állt a dobogó első fokára, így önmagában az előrejutás elszánt akarása sem lehet kórjelző. Hosszú Katinka eredményeihez egészen biztosan hozzájárult egy adag egészséges nárcizmus, ahogy más nagy teljesítménynek is motorja az önmagunkba vetett erős hit.

Ha a nárcizmust egy tengelyen képzeljük el, akkor az egészségestől a személyiségzavar szintű nárcizmusig tejed a spektrum.

Amikor elégedetten nyugtázzuk, ha valami sikerült, ha telve vagyunk önbizalommal, még koránt sem minősülünk önimádó embernek. Ahogy Ranschburg tanár úr fogalmazott, “amíg tisztában vagyunk vele, hogy a világ távolabb ér, mint mi”, amíg nem gondoljuk magunkat mindenhatónak, addig nincs ok aggodalomra. Sőt! A magas, ám a realitások talaján mozgó önbecsülés a pszichés immunrendszerünk fontos eleme, ami segít túllépni kudarcon, és csalódáson.
A nárcizmus patológiás verziója esetében azonban az illető fütyül a realitásra. Önnön fontosságának érzése, az empátia hiánya, mások kihasználása, az irigység, és gőgös, fennhéjázó magatartása olyan mértékű, amitől a környezte kifejezetten szenved. Fantáziaképei között rendszeresen megjelenik a határtalan siker, a mindenkit lebilincselő szépség, a hatalom, az éleselméjűség, vagy egy idealizált szerelem képe. Elvárja, hogy csodálják, és feljogosítva érzi magát, hogy mindenből a legjobbat kapja. Meggyőződése szerint ő egy különleges lény, akit csak a társadalmi ranglétrán magasan álló emberek érthetnek meg.

Érdekes megfigyelni, hogy míg a nárcisztikus személyiségzavar a DSM IV-TR (vagyis a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve) szerint 2000-ben még csak a normál populáció 1%-át érintette, addig a 2013-ban megjelent DSM-5 már 6,2%-ról tesz említést. Ilyen mértékű növekedésre más pszichiátriai kórkép esetében még soha nem volt példa. Miért, hogyan nőhetett meg ez a szám ilyen drasztikusan – eddig még nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni.

Annak megítéléséhez, meghaladja-e a nárcizmus az egészséges szintet, talán akkor kerülünk a legközelebb, ha a kapcsolatok minőségét vizsgáljuk meg. Egy egészséges emberi kapcsolatoknak 4 fontos összetevője van:

  1. Empátia, vagyis beleérző képesség. Alfred Adler szerint “empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemeivel, hallani a másik ember fülével és érezni a másik szíve szerint”.
  2. Kölcsönösség, vagyis az adok-kapok egyensúlyának megtartása. Az egészségesen kapcsolódó ember számára természetes, hogy az egymásnak nyújtott érzelmi “szolgáltatások”, a segítség, az odafordulás mértéke egy hosszabb időszakot tekintve kiegyenlített: van, hogy én emellek, és van, hogy te nyúlsz a kezem után, és húzol fel.
  3. Az ambivalencia elviselése. Kapcsolataink széles érzelmi skálát képesek megjárni: van, amikor harag, sértettség, vagy akár csalódottság vegyül a szeretet, a gyengédség, az elfogadás érzései közé. Ezek elviselése hozzátartozik az érett interperszonális működéshez. Csak azért mert ma nem vágyom
  4. Felelősség vállalása. A szó lelki értelmében felnőtt ember képes felismerni saját hozzájárulását kapcsolatai alakulásához. Nem hárítja a másikra a felelősséget, nem mondja, hogy „te vagy a hibás, én nem tehetek semmiről”, mert felismeri és elviseli, hogy kölcsönös egymásra hatások eredménye nyomán jön létre egy-egy nehéz helyzet is.

Bár ezek az összetevők az érzelmileg egészséges ember esetében is fluktuálhatnak, hiszen például, amikor valami kellemetlenség ér vagy betegséggel küzdünk, az empátiás képességünk átmenetileg lecsökkenhet, többnyire azért mind a 4 összetevő jelen van a kapcsolatainkban.

A nárcizmus ezer arca

A nárcizmus nem homogén jelenség. Nincs olyan, hogy így néz ki a nárcizmus, és sehogy másként. Első hallásra általában mindenki előtt a grandiózus típus jelenik meg: nagyzásos, lehengerlő, önmagát túlértékelő, a rivaldafényben tündökölni szerető, extrovertált fajta. A nárcizmusnak azonban létezik egy másik formája is, amit nem olyan könnyű felismerni. Ez a vulnerábilis (sebezhető) típus egészen más képet mutat. Ők első ránézésre visszahúzódó, introvertált, szégyenlős, gátlásos ember benyomását keltik. Számukra a környezet állandó veszély forrása, ahonnan bármikor támadást élhetnek meg: megszégyeníthetik, megalázhatják, megbánthatják vagy semmibe vehetik őket. Éppen ezért résen kell lenniük, így állandóan monitorozzák mások viselkedését. Jellemzően nem magukat, hanem a másik embert idealizálják, majd rendre csalódnak benne. Megfelelési kényszerük erős, miközben rettegnek, hogy nem ütik meg mások elvárásainak szintjét.

Ez a két típus persze senkiben sem jelenik meg vegytisztán, a két működésmód válthatja egymást, ám az egyik általában sokkal látványosabban érzékelhető. A közös pont a szeretni tudás képtelensége. A szeretet, az intim egymásra hangolódás, a másik érzelmi befogadása nekik egyszerűen nem megy. És nem azért mert így döntöttek, vagy csak nem akarják, hanem azért mert egyszerűen nem képesek rá.

A nárcisztikus, bár a környezete cefetül szenved tőle, vegyük észre: maga is áldozat.

Hogyan hálóz be a nárcisztikus

Steve Jobs-ról mesélték, a kollégái, miszerint rendelkezett egy különös képességgel, amit ők valóságtorzító erőnek neveztek. Jobs fittyet hányt a realitásra, nem törődött a valóság szabta korlátokkal. Ha a munkatársai valamire azt mondták, ezt képtelenség megcsinálni, ő addig presszionálta őket, míg végül sikerrel jártak. „38 okot soroltak fel, hogy miért nem megvalósítható, de én azt válaszoltam: “Nem érdekel, mert ezt akkor is megcsináljuk.” “ De miért?”- kérdezték. “Azért, mert én vagyok az igazgató és szerintem megvalósítható.” –emlékezett vissza később. Az ő esetében ez a makacs hit dollármilliárdokat hozott az Apple konyhájára, a mi életünket, hétköznapjainkat pedig, az okoskütyüknek köszönhetően, gyökeresen megváltoztatta. Milyen érdekes, hogy a nem csekély nárcizmussal megáldott Jobs teremtette meg a szelfikultúra, a nárcisztikus önbemutatás technikai feltételeit.
Steve Jobs a különlegesek között is különlegesnek számított, de mit tehetünk ha egy hétköznapi nárcisztikus közelében találjuk magunkat? Ez elsősorban a kapcsolat jellegétől, illetve a nárcizmus „súlyosságától” függ. Nárcisztikus visszaélés elszenvedői nem csak egy párkapcsolatban lehetünk. Hasonló dinamika megélhető a szülő-gyerek, főnök-beosztott relációban vagy akár a baráti, testvéri kapcsolatainkban is.
A kórosan nárcisztikus csapdájába esésnek pontos forgatókönyve van: gyorsan és intenzíven indul, a gyanútlan fél úgy érzi, szinte csoda történt, megtalálta elveszített másik felét, aki elkápráztatja, és a különlegesség érzésével ruházza fel. Szinte már az első alkalommal elhangzanak a jövőbe mutató ígéretek, vágyakozások. „Milyen jó, hogy most találkoztunk, amikor már kész vagyok egy komoly kapcsolatra. Ahogy a másik már teljesen megbabonázva érzi magát, a lufi egyszeriben szétpukkan. Az idealizálás leértékelésbe fordul, teljes elbizonytalanítást hozva magával. „Valamit elszúrtam.” – gondolja a behálózott fél, és igyekszik újra visszanyerni a nárcisztikus partner jóakaratát. Mire észbe kap, az élete már a kapcsolat körül forog, miközben már abban sem lehet biztos, hogy egyáltalán normális-e.  „Egy idő után azon kaptam magam, hogy elkezdtem visszagondolni a kapcsolatunk előtti életemre: miket csináltam, hogy éreztem magam, hogyan hoztam döntéseket. Ez segített megőrizni a józan eszem, mert amiben éltem, az maga volt az őrület.” – mesélte egy fiatal nő, aki a saját bőrén tapasztalta meg a nárcisztikus valóságtorzító erejét vagy ahogy az önsegítő szakirodalomban nevezik, a gaslighting jelenségét. Ez a megőrjítés, amikor a partner elkezd kételkedni a saját józan eszében.

A patológiás nárcisztikus másik jellegzetes fegyvere az elszigetelés. Látszólag gáláns felajánlásai valójában a csapdahelyzet elmélyülését szolgálják.

„Ugyan drágám, ne dolgozz, majd én eltartalak!” – és megteremtődik a gazdasági függés. „Hát nem jobb nekünk inkább együtt tölteni az időt, mintha a barátaiddal lennél?!” – és megtörténik a kapcsolati háló felszámolása. „A családod a nyomodba sem ér, ne is törődj velük!” – és egyre távolabb kerülnek szülők, testvérek, a védelmet nyújtani tudó társas közeg. A vége általában függés és izoláció.

Mentőövek

Nárcisszal szakítani nem könnyű feladat. Ő nem fogja megérteni, hogy a partner boldogtalan, és legyen kedves elengedni. Ha a másik menni akar, az megalázás, amitől felébred a nárcisztikus düh, és jön a megtorlás: meghurcolja, lejáratja a partnerét, igyekszik rontani erkölcsi és emberi hitelét.
A partner számára a legfontosabb, hogy tudatosítsa mi történik vele pontosan. Az első lépés, hogy megértsük a kapcsolat dinamikáját, és átlássuk, milyen játszmákhoz asszisztálunk.
A legtöbb önsegítő irodalom javaslata szerint, a szakítás után a ’No Contact’ elvét érdemes alkalmazni. A nárcisztikus szinte biztosan meg akar győzni az újrakezdésről. Nem azért, mert annyira szeret, hanem mert képtelen elviselni, ha elfordulnak tőle. Éppen ezért fölösleges bízni a 43. tisztázó beszélgetés eredményességében, jobb határozottan lépni, majd teljesen ignorálni a próbálkozásait.
Ez persze csak olyan esetben kivitelezhető, ahol nincs közös gyerek, elosztandó vagyon, közös vállalkozás vagy más összekötő szál. Ahol komolyabb az összefonódás, ott a ’Szürke Szikla’ (Grey Rock) technika tűnik hatásosnak. A módszer célja, hogy az érzelmileg abuzáló partner elveszítse érdeklődését, és a továbbiakban ne tartson lehetséges célpontnak. Ennek érdekében tanácsos kerülni minden érzelemnyilvánítást, és nem szabad semmiféle fogódzót adni a másiknak: unalmas válaszok, érzelmi állapotra, vagy preferenciára vonatkozó érdemi információk kerülése. Mit jelent ez? Ha például elvált szülők vagyunk, és fontos programra készülünk a gyerekkel a láthatást követően, nem tanácsos ezt elmondani a nárcisztikus partnernek, mert jó eséllyel keresztül húzza számításainkat. A lényeg, hogy maradjunk higgadtak, és csak minimális semleges információt közöljünk!

Természetesen, mint minden cikknek, ennek az írásnak is megvannak a maga korlátai. A nárcizmus sokszínű problémaköre nem teszi lehetővé, hogy minden aspektusára, árnyalatára kitérjünk, és óva intenék bárkit, hogy néhány oldalas eszmefuttatás alapján igyekezzen önmagáról vagy a környezetében élőkről diagnózist felállítani. Ugyanígy nem helyettesítheti a professzionális segítségnyújtást sem, így bárki, aki egyik vagy másik oldalról érintve érzi magát, keressen fel a témában jártas szakembert! Akit mélyebben érdekel a téma, annak javaslom, olvassa el Dr. Bánki György témában megjelent könyvét, aminek mi más is lehetne a címe, mint A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról.  

 

Kép forrása: pinterest.com