Annak a sorsa a legjobb, aki csak önmagára számított, s aki kezdet és vég tud lenni önmaga számára

Nem könnyű olyan könyvet ajánlani, ami az elmúlás megrázó felismeréseiről szól, mégis tegyünk egy próbát, felejthetetlen élményben lesz részünk!

A könyv egyszerre izgalmas regény, filozófiai fejtegetés és lélektani elmélkedés az elmúlással való megküzdés stációiról. A főhős egy kiváló pszichiáter, aki miután megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg megtervezi élete hátralevő idejét.

Hogyan csinálja egy profi?- kérdezhetjük jogos kíváncsisággal, és a könyvet olvasva oldalról oldalra tárulnak fel előttünk az emberi élet rejtett dimenzió, olyan kérdések, amelyeket lehet, hogy soha nem mertünk feltenni, és olyan válaszok, amelyeket nem akartunk eddig meghallani.

Arthur Schopenhauer pesszimista tanításai a terapeuta akarata ellenére végig ott kísértenek a háttérben, újra és újra olyan kérdéseket vetnek fel, amelyeket a szakember eleinte ösztönösen tagad, majd meghallgat és megért. Schopenhauer fejtegetései százötven évvel megelőztek szinte mindent, ami a fejlődéslélektan és a pszichoanalízis terén később született.  Jóval Freud születése előtt kijelentette, hogy mélyen gyökerező biológiai erők irányítanak minket, melyek elhitetik velünk, hogy válaszaink mindennek ellenére tudatosak.

Az író mesterien szövi a szálakat, a terapeuta vívódásai mellett megismerjük egy érzelmeit kifejezni képtelen kapcsolatfóbiás férfi kíméletlen őszinteséggel feltárt motivációit, és mindezek kibeszélésére ott az évek óta működő csoport, ahol aztán hétről-hétre ütköztetni lehet a véleményeket.

Beszippantott a könyv, ott ültem a csoportterápiákon, én is meséltem, vitatkoztam és leginkább elérzékenyülten figyeltem milyen különbözőek vagyunk, mégis egyformák…

A könyv végére, mint egy jó regényben a szálak összeérnek, a konfliktusok megoldódnak, barátságok szövődnek, döntések születnek, változások indulnak el és egy életút zárul be..

Már nem tudom ki mondja … Schopenhauer vagy a terapeuta vagy csak írói ars poetica:

„ a legtöbben, ha visszatekintenek, látják, hogy egész életükön keresztül „ideiglenesen” éltek, s elcsodálkoznak, hogy az, amit rá se nézve, ki sem élvezve elmúlni hagytak, az volt éppen az életük, az volt, aminek a varázsában éltek, és ilyenformán az embernek életútja rendszerint úgy foly le, hogy a remény bolondja, s a halál karjaiban táncol”…

 

Jó olvasást!

Megosztás