A krízis szó hallatán elsőre valami kellemetlen, elkerülendő dolog jut eszünkbe, olyan esemény amit jó lenne megúszni. A krízis válságos helyzet, a régi rend felbomlása, a megszokott elvesztése. Ez a legtöbb emberből szorongást, bizonytalanságot vált ki. Minden, ami ismerős, biztosságot ad, akkor is, ha már kényelmetlenül szorít, ha sok elégedetlen érzést szül.

Pedig a krízis valójában sokkal többet hoz, mint amit elvesz. Mert mi is történik ilyen helyzetben?

Vegyünk egy házassági krízist alapul. Kiderül, hogy valamelyik fél a házasságon kívül kereste magának a boldogságot, magyarul megcsalta a párját. Elsőre azt gondolnánk, a fő problémát a krízis megjelenése, a megcsalás okozta. Pedig a krízis csak egy tünete annak, hogy valami már hosszú ideje nem jól működött a két fél között. A krízis azért nyert teret, mert hosszú időn keresztül nem sikerült feltárni a problémákat, amik napról napra észrevétlenül nőttek a nyugodtnak tűnő felszín alatt. Valahogy úgy, ahogy egy földrengés bekövetkezik. A kőzetlemezek mozgása már régen elkezdődött, mérhető volt már korábban is, ám mi csak akkor szembesülünk a pusztító erővel, amikor a feszültség már nem volt visszafojtható. Így történik ez egy párkapcsolati krízis esetén is. Van valami ott lent a mélyben, amiről nem akarunk tudomást venni, éljük a mindennapi, jól bejáratott, megszokásokon alapuló életünket, miközben lent gyűlik a feszültség.

A feszültség, ami kielégítetlen vágyakból, megnemértésekből, sok-sok frusztrációból táplálkozik. Ezekről azonban nem veszünk tudomást, mert úgy gondoljuk, ha felszínre hozzuk őket, ha kimondjuk, akkor követjük el a hibát. A valódi hiba azonban pont ez: a tagadás, a struccpolitika folytatása.

A krízis egy olyan töréspont, ahol már nem lehet a feszültséget elnyomva tartani, ahol ki kell robbannia az addig elfojtott érzéseknek. Ettől a legtöbben rettenetesen megrémülnek.

Én a krízist egy lehetőségnek látom, egy lehetőségnek, hogy mind egyénileg, mind kapcsolati téren egy magasabb szintre lépjünk. Mi kell ehhez?

Először is őszinte szembenézés, elsősorban önmagunkkal. Ugyan nagyon kényelmes az áldozat szerepében tetszelegni, és begyűjteni a környezet támogatását, vigasztalását, ám az csak pillanatnyi fájdalomcsillapítóként hat.

A helyzet tényleges rendezéséhez elkerülhetetlen saját szerepünk feltárása. Egy párkapcsolati krízist soha nem egy ember idéz elő. Lehet, hogy az aktív cselekvés csak az egyik fél számlájára írható, ám a másik is részt vett a történetben, ha mással nem, akkor a  maga passzivitásával. Az „Én nem tehetek semmiről, velem csak megtörténtek az események!” helyzet nehezen képzelhető el egy párkapcsolatban. Azt szoktuk mondani, hogy nem lehet nem kommunikálni, mert ha éppen nem mondunk semmit, akkor is ezer dolgot közlünk: testbeszéddel, mimikával, egy-egy grimasszal, hangosabb ajtócsapkodással vagy éppen a hallgatásunkkal. Ugyanígy van ez a helyzetek kialakításával: részesei vagyunk, akkor is, ha nem látványos cselekszünk.

Amikor egy kapcsolat alatt megindulni látszik a talaj, automatikusan csak magunkra figyelünk, pedig pont ilyenkor kellene nyitottá válnunk a párunk nézőpontjára, megéléseire! Vegyük észre: nagyrészt azért jutottunk idáig, mert nem figyeltünk, pontosabban nem jól figyeltünk egymásra.

Ha a krízis kirobbanásakor csak a felszíni történésekkel vagyunk elfoglalva, ha az köti le minden energiánkat, hogy felgöngyölítsük, ki mikor, mit csinált, ki a felelős, és nem azt kérdezzük, vajon mi volt az oka a cselekedeteknek, akkor elveszítjük az utolsó lehetőséget is, hogy egy valóban tartalmas, érett emberi kapcsolatot alakítsunk ki a párunkkal.

Ne azt kérdezzük hát, hogy mi történt, inkább azt a kérdést tegyük fel MIÉRT történt mindaz, ami most annyira fáj, ami most romba dönteni látszik mindazt, ami látszólag olyan békés és örökérvényű volt. Ne azt kérdezzük, KI a felelős, inkább azt vizsgáljuk meg HOGYAN jutottunk MI KETTEN idáig?

Miért nem vettük észre az első jeleket? Miért a kényelmet, a látszatbiztonságot választottuk? Miért nem volt bátorságunk szólni, hogy valami kezd hiányozni, és miért nem mertük meghallani a másik üzeneteit? Lehet, hogy gyávák voltunk? Lehet, hogy nem éreztük magunkat késznek vagy éppen képesnek az őszinteségre, és az őszinteség elviselésére?

Használjuk ki a krízis adta lehetőséget, ne távolodjunk, hanem kezdjünk el közeledni, közeledni önmagunk és párunk jobb megértéséhez!

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

Kép forrása: aprilkirtkwood.com   

Megosztás