„Valahol útközben elveszett az intimitás, kiüresedett a kapcsolat, élünk egymás mellett mint két idegen.” Naponta hallok ilyen és ehhez hasonló mondatokat a hozzám fordulóktól. Néha az az érzésem, emberek százezrei szenvednek nehezen gyógyuló, krónikus intimitáshiányban. De mit jelent egyáltalán az intimitás, miért veszítjük el olyan könnyen, egyáltalán volt-e benne részünk valaha?

A szex önmagában még nem intimitás

A legtöbben az intimitás szó hallatán a szexre gondolnak. Szerintük, ha heti két-három alkalommal van szex, akkor működik az intimitás. Márpedig az intimitás sokkal több, mint egy fizikai aktus. Két test között sok minden megtörténhet anélkül, hogy a két lélek valóban találkozna egymással. Az intimitás ugyanis nem a testek, hanem a lelkek egymásba fonódása. Sokaknak egyszerűbb a testüket odaadni valakinek, fizikailag kitárulkozni, mint érzelmileg megmutatni magukat. Test és lélek különválása időnként egészen extrém szintre is juthat. A pszichológia deperszonalizációnak nevezi a jelenséget, amikor valaki úgy érzi, mintha elszakadt volna a testétől, és szinte külső szemlélőjévé válik mindannak, ami a testével történik. Az ilyen súlyos esetek ugyan ritkák, ám a jelenség jól szemlélteti, milyen manőverekre képes a lélek, annak érdekében, hogy elkerülje a lehetséges sérüléseket.

Bátran bízni

Intimitás nem létezik bizalom nélkül, a bizalom pedig elképzelhetetlen bátorság nélkül. De kiben lehet bízni? Kinek nyithatom ki magam? A bizalom együtt születik velünk. Kiszolgáltatottan, tehetetlenül jövünk a világra, rábízva magunkat a körülöttünk lévők gondoskodására. A bizalom a másokkal való első tapasztalatokból épül fel, és kihat minden későbbi kapcsolatunkra. Hiába mondja ma valaki, hogy bízz bennem, ha eddigi tapasztalataim szerint a másik sok csalódás forrása lehet. Itt jön a képbe a bátorság, ami ahhoz kell, hogy szembemenjek korábbi tapasztalataimmal és beengedjem a másikat lényem legmélyére. Ez tényleg nem egyszerű! Emberek képesek akár egy életet is leélni egymással – vagy inkább egymás mellett – anélkül, hogy valóban kitárulkoznának egymásnak. Sérülékeny, védtelen énünket gyakran még magunk elől is rejtegetjük, nemhogy a másik elől, aki akár vissza is élhet bizalmunkkal.

Álarcot viselünk, vetítünk nagyokat, és közben azt kívánjuk, bárcsak szeretne, elfogadna, megértene a másik ember. Ám ő csak az álarcot látja, csak arra tud reagálni, a mögötte megbúvó lényünkről halvány fogalma sincs.

Így újra-és újra félrecsúszik a történet, megerősítve eredeti véleményünket a másik megbízhatatlanságáról. Ördögi körbe kerülünk és egy életen át futunk benne körbe, körbe. Beszéltem egyszer egy fiatal nővel. 6 éve élt a férjével, két kisgyereket neveltek együtt. Kapcsolatuk hamar megromlott, egymás hibáztatásán túl nem sok témájuk volt. És akkor a férj tett egy gesztust a felesége felé, kiállt mellette egy olyan helyzetben, amiben korábban nem tette. A nő komolyan meghatódott, hiszen életének egyik fő problémája volt, hogy szülei soha nem védték meg, soha nem voltak lojálisak hozzá. Ezt azonban nem mondta el a férjének, egy laza köszivel elintézte a dolgot. Amikor megkérdeztem, vajon miért nem vállalta fel az érzését, azt válaszolta: „Nem vagyunk olyan mély kapcsolatban, hogy erről beszélni lehetne.” NEM VAGYUNK OLYAN MÉLY KAPCSOLATBAN. Soha nem fogom elfelejteni ezt a mondatot. Egy házaspárról van szó, akik minden nap egy ágyban fekszenek, akik gyerekeket hoznak a világra, ám nincsenek olyan mély kapcsolatban, amiben elmondhatók az érzések. Még a pozitív érzések sem! Pedig megéri kockáztatni, megéri felvállalni önmagunkat, és megmutatni valódi énünket. Ehhez azonban szükség van a belső bizonyosságra, hogy nem függök a másiktól. Ez nem azt jelenti, hogy nem fontos a számomra, de felismerem, hogy nem egyetlen és elengedhetetlen feltétele személyes boldogságomnak.

Aki képes önmagában is megélni a teljességet, az lesz képes a párkapcsolatában is megélni az egység élményét. És ekkor jön el a pillanat, amikor már nem kell félni az intimitástól, hiszen nem fenyeget semmiféle veszély, ha felvállalom valódi önmagam.

Barát vagy ellenség a másik

A hozzánk közel állók egyik „titkos” feladata énünk erősítése. Amikor egy barátnő egyetért hajmeresztő okfejtésünkkel, akkor anélkül, hogy kettőnk közül bárki tisztában lenne a lélektani történésekkel, éppen megerősíti énünket. Ezért hálásak is vagyunk neki, és legközelebb mi viszonozzuk ezt a felszín alatt működő gesztust. A kapcsolatok elején, amikor még a nagy egyetértések mámorában élünk, általában a párunkkal is így működik a dolog. Később azonban egyre több olyan alkalom lesz, amikor a két fél eltérően gondolkodik valamivel kapcsolatban. Ilyenkor áll elő az a helyzet, hogy látszólag teljesen lényegtelen dolgon is őrült nagy viták robbannak ki, hiszen nem a vita tárgya a a valódi lényeg. Sokkal zavaróbb, és az éretlen személyiségek számára tényleg fenyegető az énerősítő funkció elvesztése. Ha nem azt gondolja, érzi, akarja a másik amit én, akkor nem az én térfelemen játszik, ergo csak ellenség lehet. Ezekben a helyzetekben kell észnél lenni, és feltenni magunknak a kérdést, vajon ténylegesen mi zaklatott fel minket? És itt tolakszik megint elő az intimitás kérdése. Egy valódi meghitt, intim kapcsolatban nem csak én mutathatom meg magam, nem csak én várok elfogadást, de én is képes vagyok elfogadni a másikat. A másikat, akinek a mássága nem fenyegetés, akinek az ellenvéleménye nem konfliktusok kiindulási pontja, hanem lényének, személyiségének megnyilvánulása.

Az intimitás nem szimbiózis

Gyakran hallom, milyen szoros, mennyire intim a kapcsolat két ember között, hiszen- mondják- állandóan együtt vannak, egy napot sem tudnának elképzelni egymás nélkül. Szerintem az intimitás foka nem az együtt töltött órák számában mérhető. Attól, ha sok időt töltünk együtt még nem biztos, hogy valóban intim lelki közelségbe kerülünk egymással. Az állandó egymásba kapaszkodás inkább a félem, a belső bizonytalanság jele. Mintha őrizni kellene a másikat, nehogy egy óvatlan pillanatban meglépjen mellőlünk. Egy érett, valóban intim kapcsolatban akkor is stabil a szeretet és elköteleződés érzése, ha a másik nincs fizikailag jelen. Ahogy a magát biztonságban érző gyerek is tudja, hogy anyja a nap végén visszatér érte az oviba, úgy egy jól működő kapcsolatban sem lehet naponta kérdés, vajon együtt vagyunk-e még? Jelen van a bizonyosság, megtapasztalható a biztonság, így nincs szükség szimbiotikus összeolvadásra.

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

Kép forrása: meetmindful.com

Megosztás