Ma már a csapból is az folyik, milyen fontos, hogy a párok kommunikáljanak egymással. Tessék megbeszélni a legapróbb dolgot is, mert a sok kicsi sokra megy elve alapján, ha az apróságnak tűnő zavaró esteket a szőnyeg alá söpörjük, akkor idővel jó nagy hegy képződik, amit aztán már sehogyan sem tudunk eltakarítani. Ezt azonban sokan úgy értelmezik, hogy akkor most aztán panaszkodjunk minden ittyre-fittyre, méltatlankodjunk ha kell, ha nem, és vádaskodjunk, mert mi igazából csak kommunikálunk, és ezzel valójában jót teszünk, követjük a tanult szakemberek tanácsait.

A szakemberek azonban nem egészen erre gondolnak, amikor az érzelmek, problémák, nézeteltérések megvitatására bátorítják a párokat. Attól, hogy beszélünk, még nem feltétlenül kerülünk közelebb egymás megértéséhez, sőt az is előfordulhat, hogy viharos sebességgel egy brutális veszekedés közepén találjuk magunkat. Pedig mi csak kommunikálni akartunk egy kicsit. Nézzünk most meg néhány tipikus hibát, amik ahelyett, hogy közelebb vinnének egymáshoz, valójában mély árkokat húznak közénk.

 

Rólad vagy rólam van-e szó?

„Te aztán teszel a családodra, megint nem értél oda a gyerek versenyére!”, „Milyen ember az ilyen, aki képes így beszélni a párjával?!” „Rád aztán semmiben nem lehet számítani!” Az ilyen és ehhez hasonló mondatok kiválóak, ha az a célunk, hogy a párunkban minél előbb megszülessen a gondolat, miszerint oltári hiba volt belemenni velünk egy kapcsolatba. Ellenkező esetben azonban érdemes nagy ívben kerülni a használatukat, és idejében visszanyelni ami már ott volt a nyelvünk hegyén. Nem kell hozzá extra nagy szaktudás, hogy el tudjuk dönteni, érdemes-e hangosan is kimondani amit kigondoltunk, elég csak egyetlen szabályt figyelembe vennünk. Ha a mondandónk a másikról szól, az ő viselkedéséről, tulajdonságáról, stb., vagyis egy úgynevezett TE-üzenet, akkor gyorsan stornózzuk, mert veszekedés vagy dühös sértődöttség lesz a vége. Ám mielőtt még attól tartanánk, hogy beletörődve és némán el kell tűrnünk mindent, gyorsan nyugodjunk meg, mert erről szó sincs!

Egyszerűen csak annyit kell tennünk, hogy a TE-üzenet helyett egy ÉN-üzenetet használunk, vagyis azt próbáljuk meg a másik tudtára adni, mi hogyan érezzük magunkat attól, amit ő tett.

És itt jön egy nagy kérdés: ha ez ilyen szimpla kis mutatvány, akkor miért megy mégis olyan nehezen? Amikor párokkal kezdtem foglalkozni, rettentően megörültem ennek a technikának, mert könnyen érthető, és látszólag pillanatok alatt elsajátítható. Ez valóban így is van, a technika lényegét senkinek nem volt nehéz megértenie. A probléma abból adódott, hogy a megbántott fél nem tudta megfogalmazni az ÉN-üzenetét, egyszerűen azért, mert fogalma sem volt, pontosan mit is érzett. Így aztán könnyebb volt a másikat kritizálni, hibáztatni vagy szidni. Arra is gyakran volt példa, hogy a felszínen megfogalmazott érzésnek köze sem volt ahhoz, amit a lelke mélyén megtapasztalt, de már annyira megszokta, hogy a tényleges érzés helyett valami mást kommunikál, hogy először fel sem tűnt neki. Ilyen maszkoló érzés lehet például a düh vagy a harag, ami arra hivatott, hogy elfedje a félelem vagy a szomorúság sokkal fenyegetőbbnek tűnő érzéseit.

Ahhoz tehát, hogy az egyszerűnek tűnő technikákat valóban sikeresen tudjuk alkalmazni, elég bátornak kell lennünk, ahhoz hogy közel menjünk valódi

 

Általános hazugságok

„Mindig elkésel!”, „Neked még soha nem jutott eszedbe, hogy segíts nekem!”, „Állandóan csak becsmérelsz!” Ismerősek ezek a mondatok? Ha igen, ne érezd magad egyedül! A párok közötti kommunikációs fordulatokat elemezve megállapították, hogy előszeretettel általánosítanak, vagyis figyelmen kívül hagyják azokat az eseteket, amik nem illeszkednek a mintázatba. Ha valami gyakran előfordul, inkább azt mondják, hogy mindig, ha meg ritkábban a vágyottnál, akkor úgy fogalmaznak, hogy soha. Így egy torzított valóság jön létre, amit természetesen a másik fél észlel, és érthető módon indulatosan reagál rá. Valljuk be őszintén, ki ne akarna tiltakozni egy számára hazugságnak tűnő állítással szemben? Nem árt azonban tudnunk, hogy a párunk által (és általunk is!) gyakran használt általánosítások az  információfeldolgozás természetéből adódnak. Ahhoz, hogy képesek legyünk rendszerezni azt a mérhetetlen mennyiségű információt, amivel életünk során találkozunk, muszáj valahogy egységekbe rendezni azokat. Ha valami nagyon kilóg a sorból, akkor az megy a kukába. Így fordulhat elő, hogy a párunk, aki csak kéthetente segít pl. a mosogatásban, egy veszekedés alkalmával könnyen megkapja, hogy soha nem segít. Az általánosítások tehát nem alkalmasak a valóság pontos leírására, és nem kell sokáig gondolkodnunk rajta, hogy belássuk, valójában mélyen ülő sérelmeket, megbántottságot, elégedettlenséget próbálnak vele a felek kifejezésre juttatni.

Amikor párunk állandó késésére panaszkodunk igazából nem magával a viselkedésével van problémánk, hanem azzal az érzéssel, ami bennünk ennek hatására keletkezik.

A késései például felszínre hozhatják bennünk az értéktelenség, a mellőzöttség vagy az elhagyatottság fájó érzéseit, amiket haraggal és dühös kirohanásokkal igyekszünk leplezni, sokszor még önmagunk előtt is, ahogy fentebb az ÉN-üzenetek kapcsán már rávilágítottam. Éppen ezért igyekezzünk messziről elkerülni az általános minőség- és mennyiségjelzők használatát, vagyis töröljük a szótárunkból a mindig, soha, állandóan, egyszer sem, örökké, mindenki, senki, stb. szavakat! Beszéljünk inkább arról, ami van, arról, ami tényleg bánt minket!

 

Vitatkozunk vagy megbeszélünk?

„Beszélnünk kell” – mondja a párod és megáll benned az ütő, mert biztos vagy benne, hogy megint oltári veszekedésbe torkollik a történet. Na, ezzel sem vagy egyedül! „Beszélgetéseink” általában azzal a burkolt szándékkal jönnek létre, hogy meggyőzzük a párunkat arról, mennyire rosszul látja a dolgokat, miközben szentül meg vagyunk róla győződve, hogy vele ellentétben, mi pontosan és objektíven ítéljük meg a helyzetet. Csakhogy ő is pontosan erre törekszik! Ebből aztán dühös kötélhúzás alakul ki, hiszen mindenki azon van, hogy áthúzza a másikat a saját oldalára, és rávegye arra, hogy beismerje, mekkorát tévedett. De miért ennyire fontos, hogy igazunk legyen? Általában azért, mert az egyetértést összekeverjük a szeretettel. Úgy gondoljuk, ha párunk egyetért velünk, akkor szeret minket, illetve, ha szeret, akkor értelemszerűen egyet is ért. Ez azonban messze nincs így.

A legnagyobb szeretet mellett is lehetnek a feleknek eltérő nézetei, lehet más a véleményük ugyanarról a dologról. Az egyetértés nem előfeltétele a szeretetnek.

Ha ezt nem fogadjuk el, és mindenáron azzal a céllal ülünk le beszélgetni, hogy a végén a mi igazunk legyen elismerve, akkor előbb-utóbb elüldözzük magunk mellől a párunkat vagy állandó hazug bólogatásra késztetjük.

 

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

 

Kép forrása: goodhauskeeping.com 

 

 

 

 

 

Megosztás