Félelem, szomorúság, veszteség, gyász, ez az élet árnyékos oldala. Az az oldal, amivel felnőttként is nehéz mit kezdeni. Pedig milyen jó lenne valahogy elfelejteni, kitörölni, egyszerűen kiírni az életünk történetéből mindazt, ami nem szép, amit nehéz elviselni, ami megvisel és térdre kényszerít! Aztán, egyszer csak jön a gyerekünk, hozza a maga kis félelmeit, aggodalmait, nehezen megválaszolható kérdéseit életről és halálról. Nekünk meg kellene mondani valami megnyugtatót, de legalábbis okosan-felnőtt dolgot. De a gyerek csak fél tovább, bizonygatja, hogy látta, hallotta a szörnyet, érezte leheletét a tarkóján, és ha már itt tartunk, beszéljünk kicsit a meghalásról is, arról, hogy hova lesz, aki nincs? Na, ezen a ponton szokott megremegni a szülők térde, elcsuklani a hangja. Mit lehet ilyenkor tenni?  

Először is vegyük fontolóra az alábbi 4 pontot:

————
1. A SZÜLŐ HITELESÍTI A GYEREK ÉRZÉSEIT
————
Az érzelmek életünk szerves részei. Mindenhol, minden kultúrában jelen vannak, együtt járnak emberi mivoltunkkal. Vannak köztük jók és kellemesek, de vannak olyanok is, amik kellemetlenek, nehezen viselhetőek. Kisgyerekként még a felismerésük, megnevezésük is nehézkes, ezért van nagy szükség arra, hogy a szülő, amikor látja a gyermeke érzéseit, megnevezze azokat. 
„Húh, most nagyon szomorú vagy!” – mondja, és a gyerek megtanulja, hogy ennek a nehéz érzésnek szomorúság a neve. A megnevezés után valamit tenni is kell az érzéssel. Ezt is a szülő mutatja, tanítja meg a gyerekének. Ha az érzés figyelmet kap, ha lehet róla beszélni, akkor azzal hitelessé válik: „Igen, rendben van, ez egy létező érzés, amit érezhetsz, megélhetsz!” – szól a szülő tudattalan üzenete. 
Ha azonban az érzés nem kap figyelmet, nem megnevezhető, nem kibeszélhető a szülővel, vagy éppen egy legyintéssel elintéződik, akkor a gyerek magára marad, és a benne lévő feszültség kerülőutakon jut kifejezésre. Körömrágás, agresszió, testi betegségek hátterében csöndben húzódnak meg a feldolgozatlan feszültségek. 

———–
2. A SZÜLŐ SZABÁLYOZZA A GYEREK ÉRZÉSEIT
———–
Tombol a gyerek, „hisztizik”, hogy felforr az ember agyvize vagy éppen rettegve, remegve fél az ölelésünkben az aktuális oltástól. Nekünk meg nyugodtnak kellene maradni, kezelni kellene a helyzetet. Ez nem is olyan könnyű, csúszunk is bele rendesen abba az érzelmi örvénybe, amiben a gyerek éppen elmerülni készül. Mit lehet ilyenkor tenni? A legfontosabb, hogy tudjuk: a gyerek -hiába beszél már nagyon választékosan, hiába kicsi zseni, aki annyi mindent tud már bolygókról, dinókról, i-valamikről- idegrendszerileg még sokkal éretlenebb, mint mi felnőttek. Ez az éretlenség okozza, hogy érzelmeit, azok megnyilvánulásait még nem képes szabályozni. Ez bizony nagyon sokáig a szülő feladata. A szabályozás nem a jól ismert „Hagyd abba!” felszólítást jelenti. A szabályozás egy folyamat: olyan, mint amikor a viharos tenger hullámai lassan elcsendesednek. Ebben a folyamatban a szülő játsza a „csendesítő” szerepét. 
Vegyünk egy példát: a gyerek elesik, térde felszakad, és sír kegyetlenül, fájdalomtól eltorzult arccal. Anya odaszalad, „Juj, elestél! Huh, ez most fáj!”- mondja izgatottan, miközben fájdalmassá torzul az ő arca is. DE! Nem annyira, mint a gyereké. Ő csak „leutánozza”, ám egy tompább formában, azt amit a gyerek érez. Ahogy anya (vagy apa!) lassan lejjebb viszi hangját is, a lágyabb hangszínű megnyugtatás hatására a sírást fokozatosan felváltja a hüppögés. Az érzelmek csillapítása megtörtént. Közben a gyerek figyelt. Na, nem tudatosan, de mindent „feljegyzett” magában. Megtanulta, megnevezni az érzéseit, megtanulta, hogy szabad érezni, és megtanulta azt is, hogy az elsöprő erejűnek tűnő érzések is kezelhetőek, tompíthatóak. 
A tanulást azonban csak akkor követi tudás, ha lehet ismételni. Sokszor kell hát a fent leírt folyamatot megmutatni a gyerekünknek, hogy egyre jobban menjen neki, és felnőve képes legyen az érett érzelemszabályozásra. 
Talán segíthet, ha elképzeljük, hogy a félős, fájós, sírós gyerekünk egy „nehéz érzelmi szigeten” van, mi magunk a „nyugalom szigetén” horgonyzunk, és oda kell átvinnünk csemeténket. Kicsit átmegyünk ugyan érte, de nem maradunk ott vele, nem vesszük át az ő érzéseit, hanem fokozatosan a mi nyugalmunkat adjuk át neki. 
A nyugalom megteremtésében segíthetnek féleleműző játékok: lefestjük, gyurmából megformázzuk a szörnyet, a félelmet. Színt, formát, alakot adva neki, sokkal könnyebben kezelhetőek az érzések. Érdemes a testi élményeket is pontosítani: hol, melyik testrészében van az érzés, mekkora, milyen a színe, formája, állandó vagy lüktető-e az érzés? Aztán lassan próbáljuk kilélegezni, kifújni magunkból. A változást szintén le lehet rajzolni, gyurmából meg lehet formálni.  

———-
3. HAZUDNI NEMCSAK NEM ILLIK, DE TILOS IS!
———-
Nincs kegyes hazugság! A hazugság minden esetben rombol. Amikor védeni akarjuk a csemeténket a rút világtól, akkor sem szabad hazugsággal védeni. Egyszerűen azért, mert a gyerekünk millió idegsejtjével „figyel”, érzékel minket, és a másodperc tört része alatt átlát a szitán, felfedezi, hogy valami nem stimmel, „itt engem a nagyok át akarnak verni!” És mit szűr le mindebből? „Ha anya-apa nem mer beszélni a dologról, akkor tényleg nagy baj van! Ha még ők, a tévedhetetlen, sérthetetlen óriások sem tudnak megbirkózni a valósággal, akkor én a kicsi tényleg nem tehetek semmit, akkor engem tuti leterít az a hatalmas valami!” 
Ezért aztán beszélni kell! Mindig, mindenről, de a gyerek életkorának megfelelő szinten. Nem a valóság naturalisztikus megmutatásáról van szó, sokkal inkább arról, hogy felvállaljuk, számunkra milyen érzelmi élményt jelent, mindaz, ami történik és hogyan igyekszünk megbirkózni vele. 

———–
4. EMBERT NEVELNI CSAK HITELESEN LEHET!
———–
Mielőtt belefognánk a nagy nevelési projektbe, nem árt tisztába kerülni a saját félelmeinkkel, szorongásainkkal. Nem árt megvizsgálni, a mi életünkben mik azok a tabutémák, amiket inkább kikerülünk, csak ne kelljen szembenéznünk velük! Az egyik ilyen egészen biztosan a veszteség, a halál kérdése. A legtöbben ezt szeretnénk valahogy kiradírozni az életünkből. A tényt, hogy minden élő egyszer holt lesz. Én és a gyerekem is. Anyám, apám, férjem, feleségem. Nincs mese, a kör egyszer bezárul. És nincs mese, mindenkinek ki kell dolgoznia a maga viszonyulását az élet végességéhez. „Mi lesz utána?”, „Ha megszűnik a test, megszűnik a lélek is?”, „ Van valahol menyország vagy csak a hideg föld sötétje?” Amíg nem tudok a magam számára megnyugtatóan, de legalább elfogadhatóan választ adni ezekre a kérdésekre, addig a gyerekem kérdéseit is maximum a szőnyeg alá tudom söpörni. Ne álltassuk magunkat: azért, mert a gyerek -megérezve, hogy tabutémát feszeget- nem kérdez többé, még távolról sem nyugodott meg. Tudom, nem könnyű, sőt olykor kifejezetten fájdalmas a saját tabuink ledöntése, hiszen nekünk sem tanította meg senki, hogyan kezeljük a negatív érzéseinket, ám az előző generáció tehetetlensége nem mentség a magunkéra. 

———-
És végül néhány jó tanács:
———-
1. Adjunk teret a gyerek negatív érzéseinek is!
2. Bírjuk ki, hordozzuk el ezeket az érzéseket!
3. Nevezzük meg az érzéseket!
4. Mutassuk meg, hogy az érzések szabályozhatóak!
5. Nézzünk szembe a saját félemeinkkel, fájdalmainkkal, tabuinkkal!
6. Ne titkoljuk a magunk nehéz érzéseit!
7. Dolgozzuk meg a saját fájdalmainkat!

és egy bónusz pont: 

8. Bocsássunk meg magunknak a tökéletlenségünkért!