Távolodás önmagunktól – a hamis önismeret délibábja – II. rész

Még a legjobban képzett szakembereket is érintheti a hamis önismeret. Belső tévútjainkról szóló cikksorozatunk első részében olvasóinknak adósai maradtunk további két jellemző anomáliával. Dr. Lisznyai Sándor, klinikai szakpszichológus írásának folytatása.

Érzelmi reakcióképtelenség, mint erény

Egyszer egy kollégámat megkérdeztem, milyen érzés az önismeret. Azt mondta, nagyon biztonságos: ő már nem kerül krízisbe, vagyis legalábbis nem úgy, mint eddig. Ő már nem fog kiborulni, mert jobban ismeri a saját énrészeit annál, minthogy azok ilyen meglepetést okozzanak neki.

Nemrég megjelent egy könyv neves terapeuták tollából, Children of Psychotherapists(Pszichoterapeuták gyermekei) címmel, amely többek között éppen erre a veszélyre hívja fel a figyelmet. Neves terapeuták gyermekének lenni, mint kiderült, nem egyszerű:

MÉG A LEGJOBBAN KÉPZETT SZAKEMBEREKET IS ÉRINTHETI A HAMIS ÖNISMERET.

Nem lehet kihozni a sodrából, minden helyzetet jól kezel. Egy gyermek számára alapvető feladat, hogy rájöjjön: szülei „hülyék”, ráismerjen, melyik helyzetben reagáltak rosszul, hol vannak a korlátaik. A könyvben sok olyan szituáció volt, amit nagyon szeretetteljesen, asszertíven kezeltek a terapeuta szülők – de nem lehetett belekötni, utólag sem, ez alapvetően pedig teljesen vesztes pozícióba sodorta a hosszú leválási folyamatban lévő gyermekeket. „Apámnak mindig igaza volt, és ezt még kedvesen is érte el, egyszerűen csak soha nem lehetett azt mondani rá, hogy hülye volt!” – tényleg nem szeretnénk a gyermek helyében lenni.

Mindenesetre jó tudni, hogy korlátainkat akkor sem veszítjük el, ha végigmegyünk egy önismereti folyamaton, és még csak okosabbak sem leszünk attól. Sőt, nem ad garanciát sem: érzéseink elvileg teljesebbekké válnak, ha jól csináljuk megközelíthetőbbek leszünk, nem pedig elérhetetlenebbek.