„Megfulladok ebben a kapcsolatban”. – mondta a férfi és szomorúan nézett maga elé. Pedig minden olyan szépen indult. Hirtelen, szinte a semmiből betoppanó szerelem, gyorsan magasba szökő lángolás, olyan édes szenvedély, mit még soha nem éreztek. Az elején a nap 24 órája is kevésnek tűnt, annyira jó volt együtt. A munka, a barátok, a hobbik is háttérbe szorultak, mert minden más elfoglaltság üres időtöltésnek tűnt az együttlétek varázsához képest. Ahogy teltek a hetek, majd hónapokká sokasodtak, egymás türelmetlen habzsolása megállapodott biztonsággá változott. De csak a férfi részéről. A nőnek sehogyan sem sikerült megnyugodnia, ő beleragadt a kezdeti fázisba, ahova kétségbeesetten húzta volna vissza a férfit is. Számára minden külön töltött idő kínszenvedés volt, leste a telefonját, mikor ír, mikor telefonál már, hiszen már 20 perce nem hallott róla. Feszültségét kezelni nem tudta, az állandó ellenőrizgetések mellett, a veszekedések is napi rutinná váltak. „Hol voltál?”, „Miért nem vetted fel, amikor hívtalak?”, „Miért ilyen későn jössz haza?” – kérdezgette a férfitől, miközben páni félelem járta át a lelkét. A férfi próbálta nyugtatni, hívogatta, amikor csak lehetősége volt rá, sietett haza, hogy boldoggá tegye, de egy idő után belefáradt abba, hogy valódi eredménye semminek nem volt.

Mi történt ezzel a párral, és mi történik annyi párral, akik hasonló történeten mennek keresztül? Tényleg megfojthat valakit a párja szeretete? Ha röviden válaszolnék a kérdésre, csak annyit mondanék, hogy NEM. Ha kifejteném – mint ahogy most meg is teszem – elmondanám, hogy nem a szeretet válik fojtogatóvá, hanem a bizonytalanság, ami a szeretet lehetséges elvesztéséből származik. Ez a bizonytalanság okozza a félelmet, ami egyre erősebb kapaszkodásra sarkallja a személyt. Ám paradox módon, minél jobban kapaszkodik valaki, annál inkább az ellenkező hatást váltja ki. Egy idő után kialakul az üldöző-üldözött dinamika, és csak idő kérdése, hogy mikor robban szét a kapcsolat.

A kérdés már csak az, honnan származik ez a bizonytalanság, honnan és miért kúszik be egy párkapcsolatba?

A szeretetével fojtogató gyorsan és egyértelműen rávágná, hogy a másik megbízhatatlansága, kiszámíthatatlansága okozza a bizonytalanságot. Bízna ő, ha tehetné, de hát nem lehet, mert a másik mindig csinál valamit, ami miatt aggódhat. Mindamellett, hogy tényleg vannak csélcsap emberek (direkt nem írtam itt férfit vagy nőt, mert a csélcsapság egyáltalán nem nemspecifikus), akik képtelenek lehorgonyozni valaki mellett, és rendre több vasat is tartanak a tűzben, az esetek többségében a bizonytalankodó bizonytalansága nem kívülről, a másik viselkedéséből ered, hanem belső, önmagában keresendő oka van.

A párkapcsolati bizonytalanság egy sajátos világlátás, ha tetszik egy olyan szemüveg, amiben minden egy kicsit görbének tűnik, amit felvéve a biztos is imbolyogni kezd. Ez a szemüveg valamikor nagyon korán kerül rá az ember fejére, és makacsul rajta is marad, akár élete végéig is.

Az, ahogyan egy párkapcsolatban érezzük magunkat, tanulás eredménye. Senki nem születik bizonytalannak, csak azzá lesz, ha gyerekkorában, élete első kapcsolódásaiban nem raktak alá szilárd talajt. A szilárd talaj, vagyis a biztonság érzésének létrehozásához három összetevő feltétlen szükséges: érzékenység és kiszámíthatóság az anya/gondozó részéről, és kölcsönös egymásra hatás a gyerekek és az anya/gondozó kapcsolatában. Érzékenység a gyerek igényeire, vagyis azt adni, amire éppen szüksége van: etetni, ha éhes, ringatni, ha álmos. Kiszámítható jelenlét, vagyis nem egyszer így, egyszer úgy alapú gondoskodás, hanem egy megbízható, és bejósolható viselkedés, amikor nem kell minden alkalommal feszülten várni, hogy most vajon mi fog történni. Kölcsönös egymásra hatás, ami nem jelent mást, mint azt, hogy adjuk és vesszük is az üzeneteket, és a másikkal egymásra hatva, egymást befolyásolva történnek a dolgok.

Azok a gyerekek, akik első kapcsolódásaikban nem tapasztalták meg a biztonság fent leírt élményét, és később sem volt szerencséjük megélni azt, felnőve a párkapcsolataikban sem tudják majd biztonságban érezni magukat. Ők lesznek azok, akik erősen kapaszkodnak a másikba, mert csak akkor lehetnek nyugodtak, ha a másik szoros közelségben van, ha  – mint egy kisgyereknek az anyukája- állandóan fogja a kezüket. Ahogy nő a távolság, bennük is úgy nő a szorongás, amit egyszerűen nem képesek kezelni. A kétségbeesés, amit a másik elvesztésének féleme okoz, teszi őket fojtogatóvá.

Azért hívogatják, azért gyötrik a párjukat, mert nem ismerik a biztonság megnyugtató érzését, mert a másik nem a stabilitást, a megbízhatóságot szimbolizálja, hanem a bármikor elveszíthető kapaszkodót.

Mivel a bizonytalanság ilyen erős, a párkapcsolat körül forgó gondolatok szinte minden mást kiszorítanak a figyelem fókuszából. Nincs hobbi, a munka is csak szükséges nyűg, elmaradnak a barátok is, míg a végén csak a másik bizonytalan képe tölti be a látóteret. Éppen ezért kifejezetten rossz megfogalmazás fojtogató szeretetről beszélni, hiszen ennek az állapotnak nem sok köze van a szeretethez, sokkal inkább a félelemmel rokonítható. A félelemmel, hogy egyszer csak egyedül marad ebben a hatalmas világban, és nem lesz ott senki, aki megmentené a ki tudja milyen veszélyektől, vagy aki értelmet adna az életének.

Ahogy tehát a bizonytalanság sem a másiktól jön, úgy a biztonság érzése sem várható kizárólag a másik embertől. Aki párkapcsolati bizonytalansággal küzd, ha változtatni szeretne, nem kerülheti el, hogy felfedezze magában az érzései gyökerét. Ahogy függetleníteni tudja magát az itt és most helyzetektől, és kicsit visszamegy az időben, ráeszmél, hogy egész életében úgy hurcolja magával bizonytalanságát, mint valami kopott bőröndöt. Ez a bőrönd azonban letehető, de ehhez ki kell lépni a jól begyakorolt sémákból, és megteremteni a belső biztonság felszabadító érzését.

Néhány kérdés, amin a fentiek fényében nem árt elgondolkodni:

  1. Az életem mekkora része szól a párkapcsolatomról?
  2. Van-e olyan területe az életemnek, ahol sikeresnek érzem magam?
  3. A páromon kívül vannak-e barátaim? Milyen gyakran szánok rájuk időt?
  4. Van-e hobbim, amit a páromtól függetlenül csinálok?
  5. Képes vagyok-e jól érzeni magam egyedül is?
  6. Képes vagyok-e megnyugodni anélkül, hogy valaki segítségére, figyelmére vagy támogatására szorulok?

 

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus

Kép forrása: lifenlesson.com

 

 

 

 

Megosztás