Olyan jó lenne, ha mindig bátran, önbizalommal telten lépnénk egy-egy új helyzetbe! Ha nem szólalnának meg bennünk elbizonytalanító, visszahúzó hangok! Ezekről és elcsendesítésükről ír Hátszegi Eszter.
„Annyira szerencsétlen vagyok! Mindig az én hibám minden. Semmit sem vagyok képes jól csinálni. Mi baj van velem? Nem érdemlem meg a boldogságot. Nem érdemlem meg a sikert.” Belső kritikusunk sokszor küld a fentiekhez hasonlóan hangos, egyértelmű üzeneteket. Máskor viszont olyan halkan, visszafogottan beszél hozzánk, hogy szinte a létezéséről sem tudunk tanúságot tenni. Mégis, a háttérben mindig kifejti erejét, meghatározza cselekedeteinket, gondolatainkat.
Mindnyájunkban lakik egy belső kritikus. Néhányunké kegyetlenebb, mint másoké. Az önértékelésünk, az önbizalmunk gyökerei a gyermekkori élményeinkből táplálkoznak, a minket körülvevő ingerektől és személyektől eredeztethetőek. Elsődleges gondozóink, és akik közel állnak hozzánk, énünk ezen részeire nagy hatást gyakorolnak. „Azok, akikben kíméletlen belső kritikus él; olyan környezetben nevelkedtek, ahol direkt, vagy indirekt módon a negatív tulajdonságaikat, énképüket erősítetté”– állítja Alyssa Mairanz, New York-i pszichoterapeuta, önbizalom-, szorongás- és depresszió szakértő. Az érzelmileg vagy fizikailag elhanyagolt gyermekek is hajlamosak a kegyetlen belső kritikus kifejlesztésére, mivel tapasztalataik nyomán az a megélésük, hogy „velem biztosan valami baj van” – fejti ki a szakértő.
A jó hír az, hogy függetlenül attól, mennyire kegyetlen a bennünk élő kritikus, megtanulhatunk együtt élni vele. Megakadályozhatjuk, hogy viselkedésünket befolyásolja, irányítsa. Mairanz ennek kapcsán az alábbiakat javasolja:
Határozzuk meg a kritikusunk eredetét!
A belső kritikusunkkal való megküzdés szempontjából fontos kiderítenünk, honnan is származik az. Talán a szüleink, kortársaink, testvéreink vagy akár korábbi tanáraink hangja. Előfordulhat azonban, hogy a forrás nehezen meghatározható. Lehet, hogy életünk szereplői soha nem mondták nekünk, hogy buták, vagy nehezen szerethetők lennénk; társaságukban mégis így éreztünk. Íme, néhány segítő kérdés ahhoz, hogyan értsük meg jobban saját belső kritikusunkat, és annak működését:
Kinek a hangját hallom ilyenkor? Mire emlékeztet a múltamból? Mi az, ami ismerős benne? Milyen érzés volt számomra felnőni, iskolába járni, barátokkal együtt lenni? Mi a hasonlóság az akkori és a mostani élményeim között?
Az is lehetséges, hogy a belső kritikusunk a tudatalattinkban működik. Ilyenkor a kifejezett gondolatok helyett a belső működésünkben érhető tetten. Ha a kritikus felfedezetlenül, kezeletlenül működik a tudatalattinkban, akár depressziótól vagy szorongástól is szenvedhetünk anélkül, hogy teljesen érthetnénk annak okát. Ez akár saját magunk szabotálásába is torkollhat. Anélkül, hogy észrevennénk, olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akik a belső kritikusunkat erősítik meg.
Ilyenkor olyan párt, barátokat választunk magunknak, akik rosszul, kritikusan bánnak velünk.
Ez összhangban van a belső kritikus véleményével, aki szerint érdemtelenek, buták vagyunk, és semmit sem tudunk jól megcsinálni. Ez a hang megjelenhet akár a munka területén is –kevés erőfeszítést teszünk és nem fektetünk elég energiát álmaink megvalósításába.
Hogyan kapcsolódhatunk a belső kritikusunkhoz?
Ahhoz, hogy kapcsolódási pontokat találjunk a tudatalatti belső kritikushoz, Mairanz azt javasolja, a következő hat lépésben elemezzük gondolkodási mechanizmusainkat:
- Hogyan írnám le az érzelmet, amit érzek?
- Mi volt az érzelmeimet, gondolataimat kiváltó esemény?
- Mik a kiváltó esemény tényszerű elemei?
- Milyen interpretációim, megéléseim vannak, amelyek az eseményhez kötődnek?
- Honnan erednek az interpretációim, megéléseim, vagy milyen múltbéli tapasztalataim vezettek ahhoz, hogy a mostani feltételezéseimmel éljek?
- Milyen alternatív magyarázatokat, gondolatokat találok az eseményre?
Hozzászólások