A gondosan megrajzolt smink feketén csordogált az arcán lefelé. Most egyáltalán nem az a határozott, magabiztos nő volt, akinek mindig igyekezett mutatni magát. Egyáltalán nem. Inkább hatott elveszett és kétségbeesett kislánynak, aki úgy érzi, senki nem szereti, egyedül hagyták, nincs menekvés a hideg magány elől. Könny letöröl, orr kifúj, nagy levegő és nézzük mi történt! Már tudja, nem fogadom el a történetét, úgy, ahogy ő előadja. Akármennyire is szeretné, nem hagyom, hogy dagonyázzon az önsajnálatban! Kicsit neheztel is rám ezért, de nem baj. Ami most nehéz, az segíti majd hosszabb távon, márpedig legyünk merészek és tervezzünk hosszú távokra! 

A történet tehát, ami „teljesen kikészítette” a következő: Járvány van. Akkor is, ha a médiában ezt nem közlik, ő pontosan tudja, beteg minden kollégája. Láz, ízületi fájdalmak, köhögés. Elkapta ő is. Pont péntek délutánra lett rosszul. Peti, akivel kb. egy éve randizik hívta is, hogy mi lesz a hétvégi program, de gyorsan lekavarta a srácot, mondván nem érzi jól magát, hagyja most békén, holmi bulizással. Szombaton egész nap ágyban volt, a WC-re is alig tudott kimenni, szédült, rázta a hideg. A fizikai rosszullét azonban semmi nem volt a lelki gyötrelemhez képest, amit a magárahagyottság, és az egyedüllét érzésének maró keveréke okozott. Rettenetesen sajnálta magát, elmerült, szinte dagonyázott az érzésben. „Nem kellek senkinek.” „Senki nem szeret.” „Petivel vége az egésznek.”Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében. Mire este felé Peti neve villogott a telefonján, már annyira sikerült meggyőznie magát gondolatai helyességéről, hogy kinyomta a hívást. Másnapra összeszedte magát és felhívta a fiút. De nem azért, hogy tisztázza a helyzetet, nem, ott még nem tartunk. Azét hívta a fiút, hogy jól kiossza, amiért ilyen betegen képes volt magára hagyni őt. Szegény srác csak annyit tudott kinyögni, hogy „szólhattál volna, és jövök”. „Ugyan! Tudhattad volna, hogy szükségem van segítségre!” 

Tudhattad volna!

Itt álljunk is meg, mert ez egy nagyon fontos probléma, ami miatt számtalan kapcsolat megy tönkre. Nevezetesen, hogy elvárjuk a másiktól a gondolatolvasás képességét. Elvárjuk, hogy kitalálja, megérezze, egyszerűen tudja, mit szeretnénk, mire lenne szükségünk, mit érzünk vagy gondolunk. „Ha kérnem kell, az már nem olyan!”- hallom sokszor. Miért nem? Ha viszket a hátam, és megkérem a páromat, hogy vakarja meg, nem fog elmúlni a viszketés, csak azért mert kértem? De igen. Hát akkor? 

A legtöbbünk fejében él egy idealizált kép az igazi párkapcsolatról. Ebben a képben férfi és nő teljes szimbiózisban, ugyanúgy, ugyanazt érezve lubickol valami nagy közös egységben. A valóság azonban egyáltalán nem fedi ezt az álomszerű egymásra hangoltságot.

“A valóságban egy párkapcsolat két különálló ember szövetsége, és ahhoz, hogy ez a szövetség jól működjön, folyamatos párbeszédben kell lennünk egymással. Nem elvárni, hogy a másik olvasson a gondolatainkban, és szavak nélkül is tudja, éppen mire vágyunk, hanem elmondani.”

A párkapcsolatokban fontos a kommunikáció, ezt tudjuk, ám ezt az elméleti tudást ideje végre lehoznunk a hétköznapok szintjére! Ne kommunikálni akarjunk, mert mire kitaláljuk, azt hogyan kell, már lehet, hogy késő lesz. Inkább beszéljünk! Egyszerűen és világosan! Íme, néhány mondat, amit tetszés szerint kiegészíthetünk:

„Azt szeretném, hogy….”
„Arra vágyom, hogy….”
„Jólesne, ha….”  

És még egy fontos dolog! Miután elmondtuk a mi vágyainkat, ne felejtsük megkérni a párunkat, hogy ő is mondja el a sajátjait, és lehetőség szerint ne sértődjünk meg, ha a vágyaink nem fedik tökéletesen egymást, hiszen attól szép a világ, hogy különbözőek vagyunk!

 
Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus