Bár látszólag a függetlenség korát éljük, mégis egyre több ember kapaszkodik kétségbeesetten a másikba, összetévesztve a szerelmet a függőség fojtogató érzésével.

„Amikor megláttam, rögtön tudtam, hogy sorsszerű a találkozásunk.” „Élni sem tudok nélküle!” „Ha elhagyna, én biztosan belepusztulnék!” – ezek a mondatok, bár romantikusan hangzanak, leginkább egy kapcsolati függőségre világítanak rá.

 

Alapvető emberi szükségletünk, hogy kapcsolódjunk egy másik emberhez. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen így vagyunk behuzalozva. Keressük, vágyunk rá, ha pedig nincs, cefetül hiányoljuk az életünkből. A szerelem első mámoros időszaka úgy hat ránk, mint a drog. Kiragad a megszokott hétköznapokból, átszínezi az életünket, kinyit és felemel. Ám ez a felfokozott állapot nem véletlenül nem tart örökké. Az élet rendje szerint idővel csökken az eufória, és átveszi a helyét az érett, mély és kölcsönös elköteleződés érzése.

Vannak azonban olyan emberek, és sajnos egyre többen, akik nem tudnak átzsilipelni ebbe a nyugalmat, meghittséget és valódi intimitást jelentő fejlődési fázisba. Az ő kapcsolataik nem a közös kiteljesedésről, hanem a közös lelki béklyóról szólnak.

 

  1. A biztonság hiánya

Az érzelmileg éretlen ember függősége valójában kapaszkodás. Ha az én lábam alatt ingovány van, akkor majd jól beléd kapaszkodom, és akkor biztonságban érezhetem magam. Bár szeretjük azt hinni, döntéseinket az itt és most jelen lévő információk alapján hozzuk, legtöbb esetben múltunk határozza meg választásainkat.

A biztonság, a stabilitás élményét legelső kapcsolatainkból hozzuk magunkkal. Szüleink raknak alánk stabil talajt, az ő megtartó erejük segít nekünk, hogy felnőve képesek legyünk megtartani saját magunkat.

Ha az éppen kialakuló rendszerbe becsúszik a bizonytalanság, azt élethosszig visszük magunkkal. A kapcsolatfüggő emberek alapélménye a bizonytalanság, a biztonság hiánya, ami minden pillanatukat behálózza. Olyan ez, mint egy lelki örvény, ami egyre mélyebbre, és mélyebbre húz. A másik ember csupán a megkapaszkodás illúzióját adja, ám valódi megoldást nem jelent a problémájukra.

 

  1. Nagy találkozások

Az életben kétségtelenül vannak nagy találkozások, ám, ha a huszadik esetben is az az érzés kerít hatalmába valakit, hogy itt megint valami különleges dolog történik, akkor ott valami ámítás, leginkább önámítás folyik. A kapcsolati függőségre hajlamos emberek gyorsan, szinte azonnal meghitt viszonyba kerülnek a másik emberrel, akár első este feltárva neki legrejtettebb titkaikat is. Egészséges esetben az intimitás lépésről lépésre alakul ki, fejlődésének van egy napról napra, találkozásról találkozásra mélyülő íve. Ahogy az Apádra ütök című filmben Robert De Niro-tól megtanultuk, a bizalom körébe bekerülni normál esetben nem egyszerű dolog.

 

  1. „Bennem csak TE létezel”

A kapcsolatától függő ember figyelme beszűkül, gondolatait kizárólag a másik és a kapcsolat pillanatnyi állapota tölti ki. Az ÉN annyira háttérbe szorul, hogy már ki sem látszik onnan. A függőségben lévő ember feladja önmagát, megszűnnek saját céljai, nincsenek önálló, párjától független élettervei. Emberi kapcsolatait fokozatosan elhanyagolja, egyre ritkábban találkozik barátaival, ha mégis, lélekben akkor is máshol jár. A „Ki vagy te?” kérdést nagy valószínűséggel nem is értené, ha mégis kipréselne magából egy választ, egészen biztosan XY párjaként definiálná önmagát. Életét teljes egészében a másik köré szervezi, támogatja, segíti, ha kell ha nem.

 

  1. Határtalanul veled

Ahogy a testünk határát a bőr képezi, úgy lelkünket is körülveszi egy láthatatlan határ, egy képzeletbeli buborék. Ez jó esetben pont annyira szilárd, hogy képesek legyünk magunkat önálló lényként megélni, és pont annyira rugalmas, hogy közel tudjunk kerülni azokhoz akiket szeretünk. A kapcsolatfüggő énhatárai teljesen feloldódnak, ami fenyegetésként jelenik meg a partner számára. Gyakran alakul ki egy érzelmi üldöző-menekülő dinamika: a függő egyre jobban nyomul, egyre intenzívebben vágyik a szimbiózisra, egyre inkább veszélyeztetve ezzel a partner identitását.

 

  1. Mindent elsöprő érzések

Az érett személyiség egyik legfontosabb ismérve, hogy képes saját érzéseit kordában tartani, azokat megfelelően szabályozni. A kapcsolatfüggő ember ezt nem tanulta meg. Nála, ha jön egy kellemetlen érzés, az olyan pusztítóvá tud nőni, mint egy masszív tornádó. Ezek a hatalmasra duzzadó érzelmi kitörések könnyen keltik a szerelem illúzióját.

A nyugati kultúrában állandóan a „mindent elsöprő” szerelemről álmodozunk, és amikor megjelennek a kontrollálhatatlan érzések,  szépen rá is nyomjuk az érzelemszabályozási deficitre a szerelem címkéjét.

 

  1. Enyém vagy!

A kapcsolatfüggő birtoktárgyként tekint a másikra. Mivel úgy képzeli, megsemmisül, ha elveszíti a másikat, ezért aztán szorosan megragadja a grabancát és nem ereszti. Számára a párja nem egy önálló ember, hanem a szükségletkielégítésének forrása. Szeress, dédelgess, kényeztess, találd ki minden vágyamat, még azokat is, amiket én magam sem ismerek! Magyarul azért vagy, hogy megadd nekem mindazt, ami hiányzik az életemből. Márpedig a kapcsolatfüggő élete hiányokkal van kitapétázva. Ezeket a hiányokat játszmák útján igyekszik kielégíttetni a másikkal.

 

  1. A rossz is jó

Amikor valamiről eldöntjük, hogy jó vagy rossz, mindig egy referenciaponthoz viszonyítjuk. Így van ez egy párkapcsolat esetében is. A kapcsolatfüggő ember referenciapontjait (is) a saját diszfunkcionális családjában megélt kapcsolatai jelentik. Azok a kapcsolatok, amik vagy túlkontrollálóak vagy éppen ellenkezőleg, elhanyagolók voltak. Ezekhez képest, lehet a jelenlegi kapcsolata a külső szemlélő számára vajmi elviselhetetlen, neki mégis teljesen komfortosnak tűnik.

 

A kapcsolati függőségből kitörni nem, csak kifejlődni lehet. Egy hozzáértő szakember segítségével fel kell tárni a fejlődési elakadásokat, majd a biztonságot jelentő terápiás kapcsolatban megerősíteni az énhatárokat, fejleszteni az önbecsülést, és kialakítani a megfelelő érzelmi kontrollt.

 

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

 

Kép forrása: pinterest