A szeretet az nem csak úgy van. A szeretet egy képesség, amit életünk elején sajátítunk el. Olyan, mint a nyelv. Születésünktől fogva hangok vesznek minket körül. Anyánk-apánk, a környezetünkben lévő emberek beszélnek hozzánk, így anélkül sajátítjuk el a beszéd képességét, hogy szépen leültetnének minket, szánkba rágnák a szabályokat vagy egyenként megtanítanák nekünk a szavakat. Ha azonban nem hallunk magunk körül emberi hangokat, akkor egy idő után már nehezen tanulunk meg beszélni. Ha még hosszabb idő telik el anélkül, hogy bárki szólna hozzánk, örökre elveszítjük a beszéd képességét. Egyszerűen elhalnak azok az agyi területek, amik a beszédért lennének felelősek. Olyankor már a legjobb tanárok, a legértőbb szakértők sem tudnak velünk mit kezdeni. A pszichológia azt mondja, van egy idői ablak, ami ha bezárul, az adott képesség már soha többet nem lesz elsajátítható.
Valahogy így van ez a szeretettel is. Ha gyerekkorunkban nem kapunk belőle, egy idő után már nem tudunk vele mit kezdeni. Egyszerűen nem kerül rá személyes élet-térképünkre, így olyanok leszünk, mint az indián őslakosok Amerika felfedezésének idején. A legenda szerint, amikor Kolumbusz hajói feltűntek a part mentén, az indiánok látták ugyan a tenger hullámzását, de a hajókat egyszerűen nem voltak képesek látni. Mivel soha korábban nem találkoztak olyan hatalmas hajókkal, az agyuk képtelen volt értelmezni a képet, ezért nem vett róla tudomást.
Pont ilyen, amikor egy szeretetben felnőtt ember találkozik valakivel, aki számára a szeretve levés korai élménye nem adatott meg. Egyikőjük sem érti a másikat, miközben mindketten abban a hitben élnek, hogy a másik pontosan ismeri a világukat.
Az embereknek általában nagyon nehéz megérteniük, hogy senki nem él ugyanabban a valóságban, mindenki a maga szubjektív világában van csak otthon.
„Miért nem érti meg, pedig már annyiszor elmondtam neki?”, „Miért nem veszi észre, hogy mire vágyom?”, „Miért nem figyel rám jobban?” – az ilyen és ehhez hasonló kérdések mögött mindig az a feltételezés áll, hogy a másikból csupán az akarat hiányzik. Ezzel szemben a legtöbb esetben sokkal összetettebb a dolog. Általában nem az akarás, hanem a képesség hiányzik. Az akarat még pótolható is lenne, ám a képesség hiánya sokkal nagyobb probléma. Éppen ezért nem segítenek azok a tüneti kezelések, álokos technikai jellegű trükkök, amiket hipp-hopp igyekeznek megtanítani nekünk. A szeretet képessége könyvből nem tanítható, és bármennyire is igyekszik az ember, nem lehet gyorsan bemagolni, néhány óra alatt elsajátítani, majd szépen felmondani.
Szeretni életünk első fontos kapcsolataiban tanulunk. Abban a biztonságot nyújtó közegben, amit jó esetben a családunk jelent számunkra. Ha ott, abban a közösségben csak egy valaki is képes megadni nekünk a szeretve levés élményét, akkor ez a tapasztalat egész életünkre felvértez minket.
Nem a hangzatos „Jaj, én annnnyira szeretem ezt a gyereket!” – mondatokra gondolok, amikor a szeretve levés élményéről beszélek, sokkal inkább egy elfogadó viszonyulásra, és kiszámítható, az éppen meglévő szükségleteket figyelembe vevő gondoskodásra. Arra, amikor a szülő szinte öntudatlanul felveszi a gyerek ritmusát, észreveszi az apró jelzéseit, és mondjuk nem tömi a szájába az ételt, amikor a pici már jelzi, hogy elég volt. A szeretet ugyanis figyel. Nem magára, hanem a másikra. A jó anya/apa/gondozó figyelmének középpontjában a gyerek áll. Az ő igényei, az ő vágyai, az ő érzései. Ha ez így van, akkor a gyerekben kialakul az ősbizalom érzése. Márpedig bizalom nélkül nincs szeretet. Ahhoz, hogy valódi szeretetkapcsolatba lépjünk valakivel, bíznunk kell benne. El kell hinnünk, hogy tényleg van nekünk, hogy nem csak egy csalóka délibáb, ami egyik pillanatról a másikra elillan a szemünk elől.
Ha hiányzik a bizalom, akkor nem alakul ki a szeretet képessége. A bizalom az alap, amire a szeretet felépülhet.
Alap híján felnőttként hiába kerülünk kapcsolatba egy másik emberrel, egészen biztosan nem leszünk képesek sem bízni benne, sem biztonságosan kötődni hozzá. Lesznek olyanok, akik kétségbeesetten igyekeznek kapaszkodni a másikba, és mindent megtesznek, nehogy elveszítsék őt. Életük állandó rettegésben telik, mert szinte biztosra veszik, hogy csak idő kérdése, és a másik elhagyja őket. Olyanok is lesznak, akik belemennek ugyan a kapcsolatba, ám azon nyomban meghúzzák a vészféket, és kiszállnak a dologból, ahogy kezdenének komolyra fordulni a dolgok. Megint mások még idáig sem jutnak el. Ők egyszerűen „jól elvannak” egyedül is. Sem magukat, sem a másikat nem tartják értékesnek ahhoz, hogy kialakuljon a kapcsolat. Egy legyintés és el van intézve az egész.
A korai tapasztalatok keretet adnak egész életünknek. A keret azonban láthatatlan. Nincs felírva a homlokunkra, nem látszik, mint a szemünk színe, pusztán a másik emberhez való viszonyulásunk árulkodik róla. Párkapcsolati nehézségek, fájó csalódások, keserű kiábrándulások vagy kapcsolódási problémák mutatják meg, ha életünk legelején nem tanították meg nekünk, hogyan éljünk egy szeretetkapcsolatban. Ha nincs gyerekkori minta a szeretetről, akkor felnőve kell kialakítanunk azt. Ez azonban hosszú folyamat. Türelem, kitartás és sok fájdalmas felismerés árán írhatók át szeretet-sémáink.
Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus
Kép forrása: favim.com
Hozzászólások