Honnan tudod, hogy szerelmes vagy? – kérdeztem az ötévest. Egyszerűen csak tudom, és kész! – válaszolta a legnagyobb magabiztossággal. Ilyen magától értetődő bizonyosságra vágyunk mi is, ezt a megkérdőjelezhetetlen érzést szeretnénk átélni. Ám a szerelem időnként nemcsak mindent beborító lila köd, hanem színes érzések egész kavalkádja.

Emberi természetünkből adódóan hajlamosak vagyunk fekete-fehér, igen-nem kategóriákban gondolkodni. Az átmeneteket, a nehezen osztályozható jelenségeket nem igazán szeretjük. Mit kezdjünk valamivel, ami kicsit ilyen, kicsit meg amolyan, de egyértelműen mégsem sorolható be egyetlen kategóriaba sem. Szuszakoljuk bele valamelyik dobozba vagy találjunk ki egy új dobozt, csak most, csak neki? Valahogy így vagyunk az érzelmekkel is. Szeretjük biztosan megnevezni, ha dühösek vagyunk vagy éppen boldogságot élünk át. Lehetőleg semmi ne vegyüljün az élménybe, ne zavarja meg a képet. Különösen igaz ez a szerelemre. Annak tökéletesnek kell lennie, kristálytisztán egyértelmű megélésnek. Kamaszként talán még elő is fordul ez a nagy bizonyosság, ám ahogy egyre több tapasztalatra teszünk szert, egyre komplexebb érzésekkel érdemes számolnunk. Mindaz ami korábban történt, beíródott lelkünk nagykönyvébe, és hatással van a későbbi megéléseinkre.

Aki átélte már egy mesébe illően induló szerelem kudarcát, az sokkal óvatosabban engedi bele magát a következő kapcsolatba. Ilyenkor a lelkes elragadtatást fűszerezheti a félelem, hogy megint zátonyra fut a közös hajó. Talán ezek a félelmek bizonytalanság formájában jelennek meg. Ilyenkor kákán is csomót kereső üzemmódba kapcsol az ember, és sorra veszi a másik kifogásolható tulajdonságait. Legbelül azon igyekszik a lelke, hogy megakadályozva az újabb elköteleződést, megóvja magát egy lehetséges csalódástól. Így volt ezzel Eszter is, aki egy korábbi fájó szakítás emlékével a tarsolyában találkozott egy elsőre ígéretesnek tűnő sráccal. Ahogy megérezte benne a lehetőséget, annyira megrémült, hogy másnap listát írt kétségeiről. Sokáig hitte, ami így indult, az nem lehet szerelem. Aztán telt az idő, és lassan belátta tévedését. Bár a kezdetekkor nem volt egyértelmű az érzés, ma már egy tündéri 8 hónapos lurkó boldog és egymással szerelemben élő szülei.

Ahogyan a testünk elképesztően bonyolult rendszer, milliónyi sejt, összetett szerv és szövet csodás egysége, úgy emberi tapasztalataink, élményeink is ezernyi összetevőből állnak.

Egy induló kapcsolatban, amikor még csak néhány élethelyzetben tapasztaltuk meg a másik viselkedését, reakcióit, természetes a bizonytalanság. Vajon akivel jó körbesétálni a Margit-szigetet, azzal moziba menni is jó lesz? Vajon akinek jó a humora, képes lesz együttérezni velünk, ha arra lesz szükség?  Számtalan kérdés, amire csak az idő adhat választ. Az időnek pedig saját tempója van, nem hallgat a mi sürgetésünkre.

Néha azért megesik, hogy egyetlen randi után fogjuk a fogkefénket, és már költözünk is a tegnap megismert Nagy Ő-höz, mert annyira elementáris erővel robbant be az életünkbe a nagy szerelem- különösen olyankor, ha éppen egy hollywoodi játékfilmet forgatunk. A valóságban azonban minden összetettebb, és ettől döcögősebb is persze. Megismerni egymást nem megy egyik napról a másikra, ahogy elköteleződni sem célszerű máról holnapra. Általában hosszú utat járunk be, amíg két független ember MI-ként gondolhat egymásra. Ám az út minden lépése erősíti a köteléket, közelebb visz nemcsak a szavak, de a valódi érzések szintjén is.

Kötődni valakihez mindig magában foglalja a sérülés lehetőségét. Tudjuk ezt az első perctől fogva, így cseppet sem meglepő, ha beindulnak önvédelmi reflexeink. Alapjáraton automatikusan védjük énhatárainkat, mert nem lenne célszerű, ha lépten-nyomon átmasírozna valaki a lelkünkön. A fokozatosan megnyitott határok segítenek, hogy biztonságban érezzük magunkat az ismerkedés ideje alatt is. „Legyen íve a kapcsolatnak!” – mondom gyakran, és valóban úgy látom, akik megfogadják ezt a tanácsot, nagyobb eséllyel maradnak együtt hosszabb távon is.

A párkapcsolatok igazi kalandok, mert általuk nemcsak a másik embert ismerjük meg, de önmagunkról is sok értékes információt tudhatunk meg.

Míg kibogozzuk kavargó érzéseinket, közelebb kerülünk énünk addig rejtve lévő részeihez. Ilyenkor felszínre kerülhet mindaz, aminek a létezéséről fogalmunk sem volt. Amikor félünk a másik elvesztésétől, megvizsgálhatjuk korábbi veszteségélményeinket, az elengedéshez vagy éppen az elmúláshoz való viszonyunkat. Ha bizalmatlanok vagyunk, foglalkozhatunk a bizalom kérdésével, függetlenül a párkapcsolatunktól is. Ilyen és ehhez hasonló önismereti utakat bejárva jobb rálátásunk alakul ki önmagunkra, ami által stabilabban állunk majd a lábunkon.

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

Kép forrása: www.favim.com