Három gyerek, három szoba, négy kerék. Aha! De mi van akkor, ha már az első gyerek után döcög apa és anya között a történet, amikor nemhogy közelebb kerülnének egymáshoz a kis trónörökös érkezésével, hanem éppen ellenkezőleg. Azt mondják férfi és nő között a gyerek az eltéphetetlen kötelék. Ez jól is hangzik, csak sokszor nem igaz vagy nem úgy, ahogy szeretnénk.

Tervezni, álmodozni, aztán megélni a valóságot gyakran nagyon más lehet. Különösen így van ez egy olyan élethelyzettel, amit az első gyerek megszületése jelent egy párkapcsolatban.

Amíg csak a kiságy helyét kell megtalálni, és eldönteni, melyik nevet is válasszuk, addig fogalmunk sincs, mit jelent majd éjszakánként ellátni egy kis bőgőmasinát.

Férfi és nő eltérő módon éli meg már a várandósság állapotát is. Ilyenkor különösen igaz, hogy a közös történeten túl ott van mindenkinek a maga élménye, aminek ráadásul egy jelentős része tudattalanul zajlik.

A női szervezet zseniális módon készül a gyermek kinti életére. A várandósság előrehaladtával az anya figyelme egyre inkább a gyerekkel kapcsolatos dolgok felé irányul. A baba válik a világ legizgalmasabb témájává, amiről egész nap lehet beszélni, gondolkodni, fantáziálni. A női agy már a kilenc hónap alatt jelentős strukturális és funkcionális változáson megy át. Erre a változásra bizony elképesztően nagy szükség van, mert józan ésszel ki lenne képes napi 24 órában saját szükségleteit háttérbe szorítva, kizárólag egy 3 kg-os, magatehetetlen kis lény ritmusának átadni magát. Azt hiszem senki.

Az evolúció biztosította, hogy az anya képes legyen az első időben szükséges teljes önfeladásra. Mindegy, hogy ő maga éhes vagy szomjas, az újszülött szükséglete elsőbbséget élvez. A baba nem tud várni. Neki nem lehet megmagyarázni, hogy max. két-három óra, és megkapja majd a figyelmet, kap enni-inni, és a tiszta pelus is meglesz, csak türelem. Az agyi hálózatok átalakulása ellenére, ez az állandó jelenlét mégis végtelenül fárasztó az anya számára. Ilyenkor természetes, hogy sokkal kevesebb figyelme jut a párjára, hiszen magára sincs ideje.

Ráadásul az anyává válás folyamatában rengeteg addig tudattalan érzés, viszonyulás bukkan felszínre a saját gyerekkorból, a saját anyához való viszonyból. Ezek egy része lehet negatív is, ami nehezíti a folyamatot.

A leendő apák helyzetén is érdemes elgondolkodnunk kicsit. Sokszor hallom tőlük, hogy nincs kivel megosztaniuk a kétségeiket, aggodalmaikat. „Képes leszek gondoskodni a családomról?”, „Elő tudom majd teremteni azt a pénzt, amire szükségünk lesz?” – ezek az egzisztenciális félelmek szinte mindig kimondatlanul maradnak. A férfiakat amúgy is arra szocializáljuk, hogy eszükbe ne jusson beszélni az érzéseikről, ezért aztán pláne nem mernek előhozakodni a kételyeikkel, amikor mindenki rózsaszín mámorban úszik körülöttük.

Ahogy anya egyre inkább a babával olvad egybe, úgy kerül apa lépésről lépésre körön kívülre. A reggeli villámszex helyét émelygés, meg öklendezés veszi át, a romantikus esti összebújások meg érdeklődés hiányában maradnak el.

Apa csak néz, hogy mi történik körülötte, hogyan változhatott ekkorát a nő, akibe anno olyan őrülten beleszeretett.

És ilyenkor „váratlanul” bekopogtat valaki az életébe, aki csillogó szemmel rajong érte, aki figyel rá és meghallgatja, akinek tényleg el lehet mesélni, mi történt a munkahelyen, milyen projekten dolgozik éppen, mert nem szakítja félbe, hogy megmutassa azt az édes kis rugit, amit ma látott a neten.

 

De szakítsuk meg itt ezt a filmet, és gondoljuk végig, mit lehet tenni, hogy ez a sablonos forgatókönyv ne történjen meg?

 

Akármennyire is elcsépelten hangzik, de figyeljünk végre egymásra!

Naponta hallom házassági krízisben lévő emberektől, hogy már jóval korábban ott voltak a figyelmeztető jelek, csak éppen nem volt erejük/idejük/kedvük/bátorságuk szembenézni velük. Elbagatellizálták, elhessegették a kellemetlen érzéseket, a zsigeri üzeneteket, hogy valami nem stimmel, valami elhomályosítja a csillogó képet. Pedig a kezdeti kis elégedetlenségek, a kis hiányok még sokkal könnyebben kezelhetőek, mint amikor már szakadék tátong a felek között.

Készüljünk fel az új életre!

Itt tényleg nem a dizájn kisszoba kialakítására gondolok! Ha kell, keressünk segítséget, és csoportban vagy párterápián beszéljünk érzéseinkről. Sokszor már az hatalmas megkönnyebbülést jelent, ha rájövünk, nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel, szorongásainkkal, kétségeinkkel.

Elvárásainkat közelítsük a realitáshoz!

Nem lesz minden tökéletes. Nem leszünk minden nap boldogok, sőt lesznek napok, amikor kifejezetten boldogtalanok leszünk. A gyereknevelés sok saját bizonytalanságunkkal szembesít, amit néha cudar nehéz lesz elviselni. Ugyanez a helyzet a tökéletlenségünkkel, azt is megtapasztaljuk majd jócskán.

Fogadjuk el, hogy a gyerekvállalás hatalmas változást hoz az életünkbe!

Férfi és nő is új szerepet vesz fel, amibe bele kell szokni. Ez időigényes folyamat. Érzelmeinknek, személyiégünknek és párkapcsolatunknak is időre van szüksége, hogy alkalmazkodjon az új felálláshoz. Párként már kitaláltuk magunkat, a gyerek érkezésével azonban újra kell definiálni a régi kapcsolatot. Mindenkinek meg kell találnia a helyét, amiben úgy tudja jól érezni magát, hogy azzal nemhogy nem sérti a többieket, de nekik is teljesen komfortos a helyzet.

Csináljuk együtt!

Ahogy a gyereket sem egyedül hoztuk össze, a születése körüli, majd az azt követő időszak teendőinek ellátásához is ketten kellünk! Osszuk meg a terheket, hogy közös élmény legyen a baba ellátása! Felmérések szerint, ha mindkét fél részt vesz a baba ellátásában, az nem csak a szülő-gyerek, de a szülő-szülő kapcsolatokat is erősebbé teszi.

Vállaljunk felelősséget!

Szakítsunk azzal a jól bevett gyakorlattal, hogy mindenért a másik a hibás illetve, hogy minden szükségletünk kielégítése a másik feladata. Lássuk meg a párunkban az embert, aki éli a saját sorsát, cipeli a saját lelki terheit, ugyanúgy, ahogy mi is tesszük. Ha képesek vagyunk felelősséget vállalni önmagunkért, akkor leszünk képesek harmóniában élni a párunkkal is.

 

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

 

Kép forrása: iatropedia.gr  

Megosztás