Az ember nehezen viseli a bizonytalant, és általában szorong az ismeretlentől, amit mindaddig félelmetesnek gondol, míg fel nem tárta titkait. A bizonyosság megszerzésének igénye vitte előre, sarkallta a világ felfedezésére. És a bizonyosság iránti vágy hajtja önmaga megismerését is.

Az elmúlt évtizedben soha nem látott tömegekben merült fel az igény személyiségük feltárására, belső mozgatórugóik megismerésére. Ez a század az önismeret százada lett.

Fejtegetjük, boncolgatjuk magunkat. Keressük a magyarázatokat, mert tudni szeretnénk, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Közben azonban sok félreértés is befészkeli magát a fejünkbe, sok kárt okozva lelki egészségünkben.

„Az érett személyiségű ember a saját kezébe veszi az életét és megoldja a problémáit. Ami fáj, azt elengedi, ami nem, azt megtartja, kész passz ennyi az egész, mit nem lehet ezen érteni!” – sokszor ilyen leegyszerűsítő formában összegződnek az önismereti próbálkozások.

„Nem normális, hogy ennyire szorongok!”, „Kezdjünk valamit ezzel a fájdalommal!” – hallom gyakran. Manapság a kellemetlen, fájó, negatív emberi érzéseket abnormálisnak tartjuk. Ha megjelennek, komolyan megrettenünk, és mindent megteszünk, hogy minél gyorsabban eltávolítsuk őket érzelmi palettánkról. A környezetünk általában csak ráerősít erre a folyamatra. „Ugyan már, szedd össze magad!”, „Engedd el, és lépj tovább!” – tanácsolják egyöntetűen.

Aki szomorú, kétségbeesett, fél vagy éppen siratja a veszteségét, az a többiek figyelmét is a nemszeretem érzésekre irányítja, így gyorsan csinálni kell vele valamit: ne mutogassa itt a baját, ne szembesítsen minket is a magunk feldolgozatlan kínjaival!

Ennek a törekvésnek legextrémebb példája volt az a fiatal lány, aki bátyja halála után keresett fel. Családja és barátai unszolták, hogy kérjen segítséget, amiért „még mindig” nem tudta feldolgozni testvére elvesztését.

Első pillanatban azt gondoltam, egy elhúzódó gyászreakcióval van dolgunk, a haláleset biztosan sokkal korábban történt. Ám kiderült, hogy nagyot tévedtem. A fiú alig két hónappal korábban vesztette életét egy hirtelen szívroham következtében. „Oldjuk meg a helyzetet, hogy el tudjam engedni a bátyámat!” – kérte tőlem, és valóban azt hitte, létezik valami csodaszer, valami titkos módszer amivel gyorsított tempóban el lehet intézni a gyászt, amivel életéből egy csapásra ki lehet retusálni a veszteség fájó érzését. Nem! Csodaszer nem létezik, ahogy megoldás sincs minden problémára. Vannak helyzetek, amiket megoldani nem, csak elviselni lehet valahogyan.

Az ember a külső és belső környezetével folyamatos kölcsönhatásban álló lény, vagyis reagál mindarra ami benne és körülötte történik. Egyes esetekben a negatív reakció a helyénvaló, a fájó, kellemetlen érzéseknek van itt az ideje. Ezt azonban nehéz elfogadnunk, mert kinek van kedve gyötrődni, szenvedni, ki élvezi, ha sajog a lelke? Ilyenkor értelemszerűen szabadulnánk a fájdalomtól. Időnként azonban nem tehetünk mást, mint hogy átadjuk magunkat kínzó érzéseinknek, bízunk az időben és a lélek öngyógyító képességében.

Azt hiszem, a legnagyobb baj, hogy nem tanultunk meg bánni a fájó érzésekkel, ezért inkább tagadjuk létjogosultságukat.

Gondoljunk csak bele: amikor azt mondjuk egy kisgyereknek egy fájdalmas elesés után, hogy „ne sírj, katona dolog”, akkor mit üzenünk neki?! Pusztán ezzel az egy mondattal jól az eszébe véssük, hogy rejtse el, ami fáj, nyomja el a megjelenő érzését, mert zavaró, és egyébként nekünk sincs fogalmunk róla, mit tegyünk vele.

„Nem mondtuk el a gyereknek, hogy meghalt a nagyi, nem akartuk terhelni vele.” – mondja  sok szülő, nem is sejtve, mennyit ártanak a látszólag kíméletes megoldással.

A gyerek sem beszélhet a maga fájdalmáról, mi is titkoljuk a magunkét.

Ezekből az apró momentumokból pedig idővel kialakul az ember, aki megijed saját érzéseitől, aki elnyomja, lelke mélyére temeti azokat.

Ám az elfojtás csak egy ideig jelent megoldást. A felszín alá zárt érzések egyszer csak áttörik a gátat, és mint egy cunami, mindent magukkal ragadnak. Így volt ez Péter esetében is. Hónapokig hagyott gyűlni mindent, nem szólt, és maga sem törődött megbántottsággal, mellőzöttségi érzésekkel, szomorúsággal. Aztán látszólag minden ok nélkül robbant a rendszer, és hangos, törős-zúzós veszekedés alakult ki. Ez a forgatókönyv 8-10 havonta ismétlődött, mígnem felesége megelégelte a dolgot, és elköltözött az otthonukból.

Péter a terápia során döbbent rá, mennyire nem képes kezelni a kellemetlen érzéseit. Vagy lenyomja, vagy lávaként a környezetére zúdítja azokat. A két véglet közötti kezelési mód számára nem létezik.

Amikor elfojtjuk érzéseinket, azzal áltatjuk magunkat, hogy azok nem is léteznek. Úgy csinálunk, mintha a szőnyeg alá seprés végleges megoldást jelentene. Ám ami a lélekben elfojtódik, az a testünket használja, hogy beszéljen helyette, segítsen kifejezni magát. Évtizedek kimondatlan fájdalmai, szomorúságai, csalódásai és veszteségei testi betegségek formájában jelennek meg.

Pedig az érzelmek szabályozhatók. Ezt ideális esetben a szüleinktől tanuljuk meg, ám felnőtt korban is fejleszthető ez a képességünk. Sokszor a legelején kell kezdeni, és megtanulni helyesen címkézni a felbukkanó érzéseket. Nem is gondolnánk, milyen gyakran értjük félre még önmagunkat is, azzal, hogy helytelenül azonosítjuk érzéseinket. Ha megvan a nevük, már nagyobb eséllyel tudunk velük dolgozni, hatékonyabban tudjuk kordában tartani, és megfelelő módon kifejezésre juttatni azokat. A változás azonban nem egyik napról a másikra következik be. Hosszú időbe telik, míg megtanuljuk kezelni érzelmeinket, míg átírjuk berögzült viselkedési és reakciómódjainkat.

 

 

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

 

Kép forrása: pinterest.com

Megosztás