Elköteleződni nem is olyan magától értetődően könnyű, mint elsőre gondolnánk. Átlépni az ÉN-ből a MI-valóságába éppen annyira fenyegető és félelemteli érzés tud lenni, mint amennyire kívánatos. Nem jön az magától, legalábbis nem mindig és nem mindenkinek. Aki megtapasztalta a függetlenség, a magára utaltság érzését, aki megdolgozott a stabilitásáért, az jól megfontolja, mennyire engedje bele magát egy kapcsolat sok ismeretlent tartalmazó egyenletébe. Vendégszerzőnk, Kovács Niki, végül bevállalta a kockázatot. Most erről az útról mesél nekünk.

 

Gyakran beszélünk arról, hogy elengedni nehéz. Megtartani akarni legalább ugyanannyira az. Megnyílni, beengedni valakit a világodba, az érzéseidbe, és elfogadni. Szeretni és szeretve lenni. De nem lehet másképp, mert az ember így teljes és ekkor lehet önmaga is egész. Hosszú folyamat ez, sok bizalom kell hozzá, de a férfitest súlya nélkül csak átlebegnénk az életen.

Már vagy kétszázadszor mentem haza éjjel azon az ösvényen. Balra temető, jobbra csöndes irodaépület, magas kerítéssel. Közte tizenhat lépcső, félúton egy sárga fényű utcai lámpa, ami segít megtalálni a lépcsőfokokat. Késő ősz volt, viharközeli idő. Amint befordultam a sarkon, bosszankodni kezdtem, mert kialudt az az egyetlen magányos lámpa is. Pont most, amikor a halottak napi mécsesek közül is csak a megkésett hozzátartozóké pislákol már. A telefonommal világítva bukdácsoltam fölfelé. Nagyából a lámpáig érhettem, amikor egyszer csak elfogott egy szinte már ismeretlen érzés. Megálltam és hagytam, hogy átjárjon, kiélesedjen, mint egy rég látott barát sziluettje a homályban. Féltem. Csak álltam ott, mint valami bolond, aki szellemet látott. Gyerekkorom óta arra edzettem magam, hogy megálljak a saját lábamon, tizenkét évesen elköltöztem egy ismeretlen városba, aztán később még messzebb jöttem a céljaim után, és közben szépen lassan megtanultam, hogy az vagyok én, ami a fejtetőmtől a lábujjamig tart. Ezzel a szövettömeggel én rendelkezem, és a világ az otthonom, bárhol legyek is benne. Most is álltam azokon a lábakon, de egyszeriben gyengének éreztem magam. Nem tudtam felidézni, mikor féltem utoljára. Nem azért, mert hős vagyok vagy pszichopata, hanem mert úgy éltem, hogy magamért felelek, és magamnak tartozom elszámolással, bármi történjék is. És ahogy ott álltam félúton haza felé, a temető melletti sötét ösvényen, megértettem, miért üdvözlöm furcsa mód ezt a sokáig üldözött érzést. Megnyomtam a telefonomon a gyorshívó gombot, és azt mondtam bele, amikor felvette, hogy szeretlek. Akkor először a súlyát is éreztem ennek a szónak.

Kundera azt írja, „minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjen rá”.

Én becsület szavamra mondom, jól megvoltam a magam könnyűségében. Kimondottan gondot okozott, hogy valakinek esténként narráljam az életemet.

Tudni akarod, mi történt velem? Az már megtörtént, nem volt semmi érdekes, azt mondd, hova megyünk most! Évek után mondta el, hogy legalább kétszer úgy jött randizni, hogy most aztán elhagy. Úgy érezte, nem kerül közelebb. Én meg úgy, hogy túl közel van. Bár most tudnám néha visszakapni ezt a hatalmamat! De elvesztem végleg. Ha egyedül vagyok, ott sajog a helye a lábujjam és a fejtetőm között valahol félúton. Ahogy Kundera folytatja, „a legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb”. Aggódom, ha megfázik. Ráadom a sálat. Bosszant ha nem viszi le a szemetet, vagy kétszer is szólnom kell, hogy cseréje ki a villanykörtét. Az élet profán lett, tele hétköznapi bosszankodásokkal, félelmekkel. És egyszerre sokkal szebb és teljesebb.

Mint egy terápiában, megtanultam elmesélni a napomat, és rájöttem, mennyivel nagyobb az örömöm és könnyebb a terhem, ha megosztom azt valakivel.

Hogy néha gyengének kell lenni, hogy együtt erősebbek legyünk bármelyikünknél. Az ember elveszti egy részét, hogy újra megtalálja magát, valami sokkal valóságosabb egyensúlyban, ami a „mi”. Megtanultam, hogy hagyjam, hogy cipelje a táskámat, előre engedjen az ajtóban, és néha gyámolítson – bár tudnék nem vágyni erre a gyámolításra annyira! Kialakult és megszilárdult a női minőségem, és a férfi minőséget átengedtem neki. Felelősek lettünk egymásért, hisz’ megszelídítettük egymást, mint a Kisherceg a rókát. Négykor elkezdem főzni a vacsorát.

 

Kép foresee: newsofthetimes.org