„Összeházasodtunk és azt hittem, végre elkezdjük élni a saját életünket. Az anyósom azonban másként gondolta. Állandóan jött, intézkedett, szervezte az életünket. A férjem meg sehogy sem tudott a férjemmé válni, örökre csak a fia maradt, hiába élt velem.”

Elkeseredett szavak egy zátonyra futott házasság margóján. Egy házasságén, ami csak papíron létezett, érzelmileg azonban soha nem jött létre. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ahhoz, hogy két ember a formalitáson túl is elköteleződjön egymás mellett, érzelmileg le kell válniuk saját családjukról. Ennek hiányában nem kezdődhet el felnőtt életük, valódi párkapcsolatuk.

Azt mondják, amikor két ember házasságra lép, valójában hat ember kerül egy fedél alá. Mindenki hozza magával anyját-apját, akik meghatározzák a viselkedési mintákat, szokásokat és normákat. Ez így, bár nem kevés, de még rendben is lenne. Tudjuk, hogy szüleink hatását életünk végéig magunkon viseli egész személyiségünk.

Ám van egy sokkal komolyabb nehézséget jelentő helyzet. Időnként a származási családnak olyan nagy a szívóereje, hogy képtelenség kiszakadni belőle. Látszólag akár támogatók is lehetnek a fiatalokkal szemben, ám a felszín alatt mindent megtesznek, hogy megakadályozzák az új családi rendszer kialakulását. A legtöbb esetben ez tudattalanul, minden akaratlagos szabályozás nélkül történik. Ám egy-egy félmondat, elejtett szó is elég, hogy észrevegyük, itt bizony a család nem engedte el felnőtt gyermekét. Gondoljunk csak arra a nagyon tipikus esetre, amikor egy családi összejövetelen a szülők szájából elhangzik: NÁLUNK ez így vagy úgy van, vagy MI ezt így vagy úgy szoktuk, és a többes szám első személybe elvileg már kirepült gyermeküket is beleértik. Vagyis az ifjú pár nem lett TI, mert a gyerekük benne ragadt a MI-ben, ami eredeti családját jelenti.

Leválni a szülőkről nem egyszerű folyamat. Kell hozzá a szülők érettsége, az a képességük, hogy belássák, gyermekük új életszakaszba lépett, ami a kapcsolatuk átalakulásával jár.

Ez sokszor fájdalmas elszakadási érzéseket kelt egyik vagy mindkét szülőben. Az addig megszokott közelség átalakulása, az évtizedek alatt begyakorolt érzelmi forgatókönyv változása félelemmel tölt el bárkit, miért lennének ez alól a szülők kivételek. A problémát nem is az érzelmek megjelenése jelenti, hanem az, ami a hatásukra történik. Ha a megjelenő érzések kezelhetők, és kontroll alatt tarthatók, akkor minden rendben van. Abban az esetben azonban, ha a félelem kikerül az irányítás alól, csúnya pusztítást tud végezni.

Az élet változások végeláthatatlan sorozata. Változunk mi magunk, és velünk változnak kapcsolataink is. Egy kisgyereknek anyja közvetlen közelségére van szüksége, ami olyan mint egy jutalom anya és gyermeke számára egyaránt. Később, ahogy egyre növekszik, a távolság is egyre nagyobb kell, hogy legyen. Egy kamasznak már ne anya-apa legyen a legközelebbi barátja, már ne velük beszélje meg minden kis titkát. A leválásnak a kamaszkorban elkerülhetetlenül meg kell történnie. Tessék figyelni! Ez nem kevesebb szeretetet jelent, csak a szeretet más formáját. Mégis sokan, főleg anyukák, hevesen ellenállnak a változásnak.

Olvastam egyszer egy ilyen anya szívhezszóló sorait, amit lájkoltak vagy ezren. Arról írt, hogy milyen szoros a kapcsolata iskolás kisfiával, milyen csodálatos, hogy ő a legjobb barátja, minden titkainak tudója, és reméli, ez életük végéig így is marad! Megható írás volt, az kétségtelen, én azonban arra gondoltam, remélem anyukának nem jön össze a terve, és a fiának lesz ereje kiszakadni ebből a hamarosan fojtóvá váló szorításból. Egészséges felnőtté ugyanis csak az válhat, aki sikeresen levált az anyukájáról, legyen szó fiúról vagy lányról egyaránt.

A leválás jó esetben fokozatosan történik, így van idő felkészülni a leválás szempontjából legrázósabb időszakra, a kamaszkorra. Ezekben az években a legfontosabb feladat, megtalálni a választ a „Ki vagyok én?” kérdésre. Ehhez el kell távolodnia a szülőktől, meg kell kérdőjelezni értékrendjüket, normáikat, hogy a fiatal sikeresen kialakítsa saját elképzelését önmagáról és a világról. Ez pedig jó eséllyel más lesz, mint a szülők elképzelése, amit adott esetben nem lesz könnyű tolerálni.

A párkapcsolat megjelenése aztán újabb kihívást jelent a szülő-gyerek kapcsolat számára. A gyerek, akire addig szülei gyakorolták a legnagyobb hatást, most valaki máshoz kezd el szorosan kötődni, más hat rá egyre erőteljesebben. Amikor a fiús anyák életében megjelenik a ’Másik Nő’, mélyről jövő féltékenységi érzések törhetnek elő. A riválisnak tartott lányt, olyan jó lenne eltávolítani a rendszerből, és mindent visszacsinálni az eredeti állapotba, amikor még csak mi voltunk. Ez azonban nem lehetséges vagy ha igen, akkor nagy árat fizet érte szülő és gyerek egyaránt.

Amikor gyermekünk házasságra lép (vagy összeköltözik) párjával, új életszakasz kezdődik mindenki számára. Kialakul egy új családi rendszer, amibe a szülők már nem tartoznak szorosan bele. Az új rendszer, pedig más szabályok szerint működik, mint a származási család. Más a ritmusuk, máshogy szervezik mindennapjaikat, úgy, ahogy azt ők jónak látják. Ezt el kell fogadni és tiszteltben kell tartani!

Arról is lebeszélnék minden szülőt, hogy gyermekei házassági konfliktusainak rendezésébe beszálljon! Egészen biztosan nyugtalanító érzés látni, ha megbomlik a harmónia, ám azt nem a szülők dolga helyrehozni.

A párnak magának kell megoldania a helyzetet, a partvonalról bekiabáló szülők csak ártani tudnak.

Ha a szülők tudatosítják magukban, hogy az élet rendje már csak ilyen, hogy akármennyire is nehéz, de nem tarthatják örökre maguk mellett a gyermeküket, sem fizikailag, sem érzelmileg, akkor képesek lesznek teljesíteni legfontosabb szülői feladatukat: saját útjára engedni gyermeküket.

 

Orvos-Tóth Noémi
klinikai pszichológus

 

Kép forrása: huffingtonpost.com

Megosztás