Két történet a százból. Két olyan asszonyé, akik a legmélyebb szegénységben élnek az ország két egymástól sok száz kilométerre eső falucskájában. Egyikük hisz még abban, hogy lesz még jobb, a másik azonban már elvesztette a reményét. Mindketten erejükön felül tesznek azért, hogy a hétköznapokat valahogy túléljék. Szerencséjük, hogy vannak, akik e törekvésükben megpróbálnak nekik segíteni.   A Baptista Szeretetszolgálat munkatársai ugyanis nemrégiben felkutatták hazánk száz legszegényebb emberét.

A szeretetszolgálat munkatársai hónapokon keresztül járták a magyarországi településeket azért, hogy megtalálják, merre van a legnagyobb szükség. Az általuk felkeresett emberek nem csupán segítségre szorulnak. Nem arra várnak, hogy valaki megoldja a problémájukat, hanem a maguk erejéből mindent megtesznek, amit csak képesek és tudnak. Ettől függetlenül mégis elkél a támogató kéz és gondolat. “Tudnunk kell, hogy ezek az emberek milyen körülmények között élnek. Mégpedig azért, hogy megfelelő módon tudjunk rajtuk segíteni.” – Révész Szilvia a Baptista Szeretetszolgálat kommunikációs igazgatója szerint ezért készült A szegénység száz arca című kiadvány.

A gyerekkoldus – Dorina történte

A szülei ottfelejtették a magyar-román határon, kicsi volt még, talán kilenc-tíz éves lehetett, de ő sem emlékszik pontosan, azt sem tudja, hogy most hány éves.  Eddig tartott a gyerekkoldusi léte. Dorina szikár tekintetéből szinte csak szomorúság tapintható.

_MG_2005

A szentlélek tartja egyben azt a vésztői házat, ahol a román származású Kodorá Dorina lakik két gyermekével. Az egyik a születése közben súlyosan sérült, de – ahogy édesanyja fogalmaz – Isten segítségével életben maradt, kétszer élesztették újra.  A kamaszkorú lánya pedig épp iskolában van, tanulni próbál. Apa már rég nincs a háznál, de talán jobb is így…

Dorina házában szinte áll a levegő, ahogy meséli történetét. Majdnem hihetetlen az, amit mesél. Szüleivel és négy testvérével Nagyszebenen éltek, felfoghatatlan szegénységben. Öten voltak testvérek, de csak őt küldték az utcára dolgozni.

Dorina már négy évesen gyerekkoldusként kereste szülei kenyerét. Ha nem érkezett az elvárt összeg, akkor verés következett.

Akkor még a német márka volt a koldusok aranya, így hát ebből kellett a legtöbbet kikönyörögni a Nyugatról érkezett turistáktól, hogy legyen némi nyugalom a testvéreknek.

– A többi utcagyerekkel koldultunk, ki voltunk küldve az utcára. Ötvenezer lejt kellett hazavinnem minden este, ami akkoriban nagyjából háromezer forintot érhetett, de persze azt akkor nem tudtam. Ha nem kerestem eleget, akkor még meg is vert az apám. Ezért nem szerettem otthon lenni, inkább a disznóólban aludtam, gyakran nem mertem hazamenni, még akkor sem, ha leesett a hó.  – meséli szomorúan Dorina.

Egyszer útnak indult a család. Dorina úgy emlékszik, hogy a román forradalom idején lehetett, de hogy mikor pontosan, az kideríthetetlen már. Ahogy a határon átértek, a kislány elment a mellékhelységre. Amikor kilépett az utcára körülnézett, de már nem látott senkit. Egyszerűen nem találta a szüleit. Ekkor félelmében elbújt a közeli szántásban és várt. Hosszú órák múlva a határőrök találtak rá a kilenc-tíz éves forma kislányra, akit a szülei otthagytak a határon.

– Talán nem voltam az övék….? – teszi fel a kérdést Dorina.

Miután a határőrök megtalálták, a gyermekvédelem vette szárnyai alá a tíz éves forma kislányt. Intézetről-intézetre járt. A nevelők csak megtippelték hány éves lehet, ezért ő most sem tudja, mikor van a születésnapja, és azt sem, hogy hány éves. Persze mostanság ez a legkisebb baja.

Később az intézetből nevelőszülőkhöz került, de ott sem lett jobb.

– El sem mondom, mit csinált velem a nevelőapám – Dorina most már sír.

– Megszöktem tőlük, visszamentem az intézetbe és elmondtam mindent.

Az egykori gyerekkoldusnak, hat osztályt sikerült kijárnia, ezalatt némileg megtanult számolni és olvasni. Később a nevelők jó tanácsát megfogadva összeházasodott az első nagy szerelmével, de ez sem hozta meg a rég várt változást. Megszülettek a gyerekek és a férj elköltözött. Dorina azóta is egyedül neveli gyermekeit a roskadozó házban. Mármint, ha háznak lehet nevezni azt a hajlékot, ahol még villanykapcsoló sincs. Világosságot is csak a villanykörte betekerése után kaphatunk.

_MG_2008

– Hajnali egykor indulok a baromfitelepre csirkét kopasztani, utána ötre hazaérek és indítom a nagylányt iskolába, a kicsivel pedig megyünk fejlesztésre. – Ez egy átlagos hajnal Dorináéknál Vésztőn. A remény, hogy valaha jobb lesz, nos ez az, amiben ő már nem hisz.

 

 Új élet Csányoszrón – Erika története

Eközben sok száz kilométerre odébb, egy másik településen Barna Erika kezd bele történetébe. Kisgyermekként átszaladt játszani a szomszédokhoz, sokszor tett így. Egyszer épp vacsoraidő volt, kért pár falatot a házigazdától, és kapott is, de a szüleit feljelentették, mert úgy gondolták, hogy nem képesek enni adni a gyermekeiknek. Így hát Erika intézetben nevelkedett.

Csányoszró, ez az ormánsági apró település, már az Árpád-korban is lakott volt. Mára azonban a munkanélküliség, a reménytelenség miatt egyre több ház áll üresen.  A fiatalok elmennek, az idősek pedig meghalnak. Ritkán, nagyon ritkán költözik ide új lakó. Barna Erika, egy három gyerekes negyvenéves fiatalasszony azonban pár éve úgy döntött, hogy kisgyermekeivel épp itt kezd új életet és már nem először.

Erika mosolygós, szerény asszony. Látszik, hogy nem éppen könnyű évek vannak a háta mögött, de valahogy a remény sejlik fel minden egyes mondatából.  Három gyermek édesanyja. A két fiú a település iskolájában okosodik épp, az ovis kislány pedig otthon gyógyul a megfázásból.

_MG_2013

A baráti kölcsönből vett házuk tavaly januárban leégett és mindenük odaveszett. Mostanra adományokból némileg felújították, de a gyermekek szobájában az ablakok még mindig hiányoznak. Pedig már jócskán tél van….

– Sokszor a gyerekek versenyeznek, hogy ki menjen diót szedni a szomszédba. Ezért is kapunk pár száz forintot.

Erika élettársa éppen napszámban dolgozik a közeli földeken, miután hazajött, akkor sem nagyon beszél. Ő nem egy beszédes típus, viszont nagyon kedves, dolgos és szereti a gyerekeket.

Az első férje pont az ellenkezője volt. Mindig ivott és ha poharazott egy sort, akkor mindenkit megvert. Persze a feleségén és a két fián kezdte. Erika ezek után elhagyta őt és így került a két gyerekével Csányoszróra. Itt talált otthonra és új társra, de a harmadik gyermekét is neki köszönheti. Így élnek együtt öten, egy meglehetősen felújításra szoruló kis házban havi 140 ezer forintból.

_MG_2019

– Nincsenek nekünk álmaink. Talán csak annyi, hogy kifizessük a házat. Ezért dolgozunk. Nem szabad nagyot álmodni, mert ha nem sikerül, a csalódás is nagy lesz. Mindig csak apró lépésekkel haladunk előre.

A múlt év januárjában az amúgy is rozoga ház leégett. Egy rossz vezetéknek köszönhetően lángra kaptak a bútorok, játékok, ruhák, minden érték ami csak volt. Nem volt sok holmijuk, de ezek után gyakorlatilag semmijük sem maradt. Azóta sokan segítettek: kaptak ágyakat, ruhákat, játékokat. Az ablaküveg viszont nem érkezett meg. A fiúk szobájában azóta is a redőny az egyetlen szigetelés.

A biztosító ugyan fizetett valamit a házra, de sajnos nem volt elég a javításra. Ugyanakkor Erika minden segítségért végtelenül hálás.

Hogy miben hiszünk? Hát a szeretetben. Nagyon szeretjük egymást, a gyerekek is ezt tanulják, hogy az egymás iránti szeretetünk a legfontosabb.

 

Röviden ez Erika és Dorina élete. De vajon lesz valaha jobb? Lehet-e rajtuk segíteni? Ők mindenesetre megteszik mindazt, ami erejükből telik. Próbálkoznak, bár Dorina nem hisz már a jobb világban, Erika azonban szerencsére még nem vesztette el reményét. Mindkét asszonyt, valamint rajtuk kívül a további kilencvennyolc szegényt a Baptista Szeretetszolgálat segíti napról-napra, azért hogy a remény lángja legalább egy kicsit pislákoljon az életükben. Ökölbe szorított nagy drukk van bennem értük…

 

Erhardt Ágoston
MTVA vezető szerkesztője

 

Fotók: Marossy Géza