A gyermekét féltőn ölelő, gyengéden tápláló anya képe ott él mindannyiunk lelkének mélyén. Aki szerencsés, a valóságban is ilyen anya mellett nő fel. Ám a sors nem mindenkivel ilyen kegyes. Vannak, akik hiába várnak védelmet, szeretetet, megértést, soha nem kapják meg anyjuktól.

 

„Leginkább papuccsal szeretett ütni.”

„Soha, egyszer sem ölelt meg…csak nézett azzal a megvető tekintetével.”

„Nem győztem hazugságokat kitalálni, hogy mitől vagyok kék-zöld foltos. ”

 

Van, hogy a világ rendje felborul. Van, hogy akinek óvnia kellene, attól jön a legtöbb bántás. Beszélni sem jó róla, pedig vannak anyák, akik csak szülni tudnak, szeretni nem. Azt hinnénk, a természet olyan jól ki van találva, hogy anya és gyermeke minden esetben automatikusan, szinte varázsütésre hangolódnak egymásra. A szülést követő percekben felébred, és soha nem múlik a szeretet, ami összekapcsolja őket.

Valahol, összes emberi tapasztalatunk gigantikus gyűjtőhelyén él egy kép a jó Anyáról. Mindegy, a világ melyik részén láttuk meg a napvilágot, Kenyában vagy Mongóliában, Svájcban vagy Ausztráliában, ez az anyakép mindig nagyon hasonló. A gyermeknek életet adó anya, ha kell, a világgal száll szembe, hogy megvédje magzatát. Eteti, hordozza, ölében ringatja.

Jó esetben saját anyánk, ha nem is felel meg teljes egészében ennek az ideális képnek, ám többnyire elég jó tud lenni ahhoz, hogy gyermeki szükségleteinket figyelembe véve gondozzon, szeressen és terelgessen minket míg felnövünk. Anyánk elfogadása, feltételekhez nem kötött szeretete egész életünkre felvértez minket. A kialakuló ősbizalom segít majd elviselni nehézségeket, átlépni akadályokat. Ez az érzelmi biztonság alapozza meg jövőbeli kötődéseinket, azt a módot, ahogyan szoros emberi kapcsolatainkban működni fogunk.

De vannak rossz esetek. Létezik olyan, amikor az anya képtelen felvenni a szerepével járó viselkedési mintákat. Az ilyen anya általában maga is úgy nőtt fel, hogy gyermeki szükségletei kielégítetlenül maradtak, így nincs minta, amit tovább tudna adni. Saját érzelmeit sem tudja megfelelően szabályozni, indulatait a gyermeken keresztül vezeti le. Ő, akinek egy életre szóló biztonságélményt kellene adnia, sokszor életre szóló bizonytalanságot és bizalmatlanságot ad. Egy ilyen anya mellett a gyermek fejlődő személyisége jelentősen torzul, megkeserítve egész hátralévő életét. Önvádlás, csökkent önértékelés, függőség, szégyen és bűntudat amit nehéz örökségként magával cipel. Nem vagyok elég jó, nem vagyok méltó a szeretetre – gondolja majd hosszú évtizedekkel később is.

A rossz anya kétszer árt: egyszer a pokollá tett gyerekkorban, amikor ölelés helyett ütést ad, vagy törődés helyett elhanyagolást. Másodszor pedig, amikor felnőtt életünket is megkeseríti, soha nem múló fájdalmas emlékével.

Néha elég egy ismerős illat, egy jellegzetes hang, és a korai traumatikus emlékek egy pillanat alatt elevenednek fel. A félelem, a rettegés, a megalázottság és védtelenség érzései villámcsapásként járják át a már felnőtt ember egész lényét. Nem csak gondolataiban, de a testi élmények szintjén is újra átéli a fájó emlékeket. Ott a görcs a gyomorban, a heves szívdobogás szinte hallhatóvá válik, remeg az egész test, és fojtogató a sírás…

A vágy a történet átírására, a feloldozásra egy életen át elkíséri az embert, ha így nőtt fel. „Csak egyszer mondaná anyám, hogy sajnálom! Csak egyszer ölelne magához, és én elfelejtenék minden borzalmat!” – mondta Zsófi, aki még 40 évesen is arra várt, hogy egyszer megkapja anyjától azt, amit soha addig nem kapott. Úgy érezte, senki más nem enyhítheti a fájdalmát, csak az anyja. Remélte, ha eléggé akarja, egyszer megtörténik majd a jóvátétel.

A megnyomorított lélek gyógyulása hosszú folyamat. Sok fájdalmas beszélgetésen keresztül vezet az út a megnyugváshoz, és ennek a nehéz örökségnek az elengedéséhez.

(A következő bejegyzésben Susan Forward: Mérgező szülők című könyve alapján járjuk körül a szülői bántalmazások különböző formáit és azok életre szóló hatásait.)  

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus

 

Kép forrása: 3bp.blogspot.com

Megosztás