“Engedd el!” – szól a jó tanács egy-egy veszteség kapcsán. Ám az elengedés a jó megtartással, egészen pontosan a jó kötődéssel kezdődik. Erről ír Kovács Niki.

 

Én én vagyok magamnak
s néked én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
(Radnóti Miklós: Kis nyelvtan)

Tizenhárom év kollégiumi élet után a tárgyakhoz való kötődésről nincs mit mondanom. Elengedtem az ügyet. Viszont amióta korábban azt írtam, hogy megtartani akarni valakit gyakran nehezebb, mint elengedni, munkál bennem a gondolat, hogy bogozgassam kicsit ezt az elengedés-kötődés szálat. Annál is inkább, mert Lili olvasói levele is hasonló témát pedzett meg amikor arról írt, hogy élte meg a szülei válását.

A pszichénk születése nem esik egybe a testünk születésével, ezt mondják a kutatók. Amikor világra jövünk, a legfőbb funkciónk, hogy a tejet salakanyaggá konvertáljuk. Csak szépen lassan, a tapasztalataink által formálva alakul ki a pszichénk, ami észre veszi és uralni kezdi a puha kis testet. Értelem csillan meg a szemünkben és gyorsan el is rontja azt a csodásan kényelmes tejszagú szimbiózist, amiben boldogan gügyögünk az anyával való egység mámorában. Az értelem rátalál a testre és mozgatni kezdi a kiskezet. Tárgyakat vág hozzá anyucihoz, és felfedezi, hogy az bizony neki nem fáj. Hoppá, hát a mami mégsem a részünk? És mi sem az övé? Ez rémesen félelmetes. Meg is van az első elengedési feladat: én vagyok és anyu van, anyu meg nem én vagyok. Ez kritikus időszak a kötődés szempontjából, ami megalapozza azt is, hogy a későbbi, felnőtt kapcsolatainkhoz hogy állunk majd hozzá.

Ez nem azt jelenti persze, hogy az összes elrontott kapcsolatunk árnyékában anyánk hűsöl elégedetten – a dolog ennél összetettebb. Anyunak is és a gyereknek is van alaptermészete, anyu és apu között jobbára van valamilyen kötelék, ahogy a testvérek között is, ami mind hatással van arra, hogy a baba milyen viszonyt alakít ki a világgal.

Azt mondják, a legfontosabb a következetesség a szülő részéről, abból lesz a biztonságos kötődés, ami az elengedést is egészségesebbé teszi. Az anya jelenléte jó esetben biztonságot nyújt a gyereknek. Ő az, akire mindig számíthat, és ő az a kiindulópont, ahonnan felfedezheti a világot, miközben újra és újra visszatér hozzá megpihenni. A kettejük kapcsolatát vetíti ki a világgal való kapcsolatára is. Az anya nem késhet a válasszal a gyerek hívására, mert a gyerek elveszíti a bizalmát, és a kötődése sérül. Ha azt tanulja meg, hogy nem számíthat arra, aki a legközelebb áll hozzá, akkor ehhez mérten viselkedik később is, elkerüli az intimitást, elidegenít másokat vagy éppen túlzottan ragaszkodik. Ezzel felnőtt korban is éppen az anyjához hasonló viselkedést válthatja ki másokból. Ez pedig igazolja számára, hogy a világ ilyen: nem számíthat senkire. „Engedem, hadd menjen!” A helyzet persze ekkor sem reménytelen, de nehezebb; több munkával, bizalommal és hittel megtalálhatja azt, akihez van bátorsága kötődni.

Nemcsak a párkapcsolat szempontjából érdekes a kötődés-elengedés megtanulása. Óhatatlan, hogy szeretteink elvesztésével is megküzdjünk. Ha elveszítünk valakit, aki egy számunkra ismeretlen és felfoghatatlan nem-létbe távozik, fontos, hogy el tudjuk engedni és ne éljünk örökké a fájó hiányával. A halál gondolata már az egészen kicsi gyerekeket is foglalkoztathatja. Gyakran félnek elaludni, ha nincs jelen a meleg karjaival átölelő anya (apa, vagy nagyszülő), aki a képzelet alkotta veszélyek elől is oltalmat nyújt számukra. Ennek a gyámoltalanságnak a hátterében sokszor az áll, hogy nem pontosan értik, hogy alvás és halál hogyan válik el egymástól.

Tizenhárom éves voltam, amikor egy családi ebéd közben leállt a nagyanyám szíve. Nehezen fogtam fel, hogy semmit sem tehetünk. Aztán azt gondoltam, könnyebb lesz a gyász, hogy láttuk elmenni. De ebben is tévedtem. A család még épp a maga gyásznyomorában vergődött, amikor a 7 éves húgom előhúzta a kézzel írott levelét, hogy adjuk fel a Jézuskának. Kísérőlevelet írt a nagymamához. Az állt benne, hogy ha már Jézuska úgy döntött, hogy elveszi tőlünk a „Mamit”, vigyázzon rá, de nagyon. Jobb stratégiája volt az elengedésre, mint mindannyiunknak együttvéve. Nem vagyunk vallásos család, de „Mami” ünnepekkor elvitt minket templomba és mesélt a hitéről. Talán ösztönösen tudta, hogy az a kötődés, amit az unokájával kialakít, könnyebbé teszi majd az elengedését is.

 

Kép forrása: pinterest.com