Van, hogy válni kell. Van, hogy két ember közös útja nem folytatódik tovább. Jó lenne az elválást jól csinálni, minél kisebb árat fizetni a változásért. Különösen, ha gyerekek is érintettek a történetben. Gyerekek, akikben sokszor évtizedek múltán is csak tompul, de nem múlik a fájdalom. Ahogy olvasónk, Lili esetében is történt, aki felnőtt, fiatal nőként próbálja feldolgozni a gyerekkori emlékekeit, hogy tovább tudjon lépni indulatai, előítéletei és félelmei szorításából.

 

ENGEDEM, HADD MENJEN….

De úgy nagyjából mindent és mindenkit az életemből, aki nem akar benne lenni, vagy akit én nem akarom, hogy a része legyen. Hihetetlen gyorsan át tudom kapcsolni az agyamat  arra, hogy nincsen, és ez nekem így igazából mennyire nagyon jó.

Nem is kellett sokat gondolkodnom azon, hogy ez miért van így. Minden apára vezethető vissza. Aki fogta a bőröndjét, és rácsukta az ajtót a két kislányára és a feleségére egy “Őazújigazi” miatt. Mi ott álltunk a lakás folyosóján és zokogtunk. Nem tudom, hogy meddig. Sokáig. Aztán a húgom megágyazott a konyhában magának, hogy várja haza apát.

Ő sohasem tudott rá haragudni, azért amit tett. Vagy csak nem mert, nehogy teljesen elveszítse apát a haragja miatt. Én viszont haragudtam kettőnk helyett is.

Anya helyett, hála Istennek nem kellett, mert egy rugóra járt az agyunk. Apánk egy évig akkora lávban élt, hogy felénk sem nézett. Aztán eszmélt, hogy jééé, van két szép lányom, talán csak kellene időt töltenem velük. Jöttek is a közös programok. Munkába kisérés, meki és társaik. De akkor még ezt is minőségi időtöltésnek éltem meg, mert örültem, hogy végre visszatalált az apukám.

Aztán az “Őazújigazi” -val közösen együtt töltött idők… Itt már nem kettőnk helyett haragudtam, hanem kb. az összes elhagyott gyerek miatt az egész világon. Minden vicc nélkül. Bennem annyi feszültség volt ebben az időszakban, hogy kész csoda, hogy nem robbantam fel. Én ezeken a közös programokon egy kedves szót nem  mondtam ki a számon. Semmit. Iszonyatosan dühös voltam, hogy nekem ezt végig kell csinálnom. Soha nem mondtam apának, hogy nem akarom ezeket a “boruljunk össze mindannyian és szeressük egymást” rendezvényeket, de anyának otthon kilyukadt a lufi minden egyes ilyen alkalom után. Ő nyilván beszélt apával, aki láthatóan le sem szarta ezt. Azt hiszem, ő valahogy  “Gyerekek nekem ő az igazi el kell fogadnotok” alapon gondolkodott.

És akkor jöttek az “össznépi” nyaralások is. Hát hurrá! De komolyan. Mint egy rossz vicc. Azt gondolta, hogy ha hét meg tíz napokat kell eltöltenünk  “Őazújigazi” társaságában, akkor majd szépen összeszokunk és lehet egy új happy családja. Bárcsak mondhatnám, hogy egy igazán bájos, tüneményes, imádnivaló “Őazújigazi” csöppent bele a mi kis életünkbe, aki minden erejével azon volt, hogy megszeressük és elfogadjuk őt, és megmutassa apának, hogy ő milyen cukipofa, DE sajnos nem ilyet dobott a gép. Pedig, ha csak egy kicsit is próbált volna nyitni felénk, lehet nem lenne most mit kiírnom magamból. Hát apa rossz hírem van. Tíz nap alatt olyan rejtett képességei is előjöhetnek egy ilyen egysejtűnek, akit Te kiválasztottál, amiket nem is gondoltál volna! És van az a pont, amikor tényleg olyan szar lelki állapotban van az ember lánya, hogy még ezen sem tud nevetni. Pedig természetemből adódóan igazán ki kellett volna röhögnöm, és gúnyosan kezelni ezt az egész helyzetet. Szarba sem venni, ahogy ő is tette, és lealázni, de nem ezt tettem. Inkább bent tartottam, elnyomtam magamban az érzéseimet, amit aztán tökélyre fejlesztettem. Az a pár év elfojtás mostanában sokszorosan előjön. Bocsi mindenkitől, aki issza a levét!

Anno ez belül tényleg rosszabb volt, mint az Armageddon. A második vagy harmadik nyaralás volt a mélypont. Amikor egy falat nem ment le a torkomon. Amikor 10 napig menstruáltam. Amikor 5 kilót fogytam. És amikor taknyom nyálam egybe folyt, és úgy mondtam el apának az elmúlt 5 év minden bennem ragadt mondatát. Esküszöm akkor még úgy is tűnt, mint akihez eljutott az üzenet. De rohadtul nem. Hazaértünk és anyához az volt az első mondata, hogy nem visz engem többet sehova. Anya át is adta az üzenetet. Ő a -Tudjátok meg ti is mekkora paraszt az apátok-  nevelési elvet követte. De nem rovom fel ezt neki. Komolyan. Álszent dolog lenne, ha én olyat írnék le, hogy nem szabad a másik szülő ellen nevelni a gyereket. Én is ugyanilyen lennék. Ilyen a természetünk. Szóval akkor, ott bennem megpattant valami. Vége volt. Oké, van egy apukám, szeretem meg minden, de tartsuk meg a tisztes távolságot. Pedig tiszta ő vagyok. Mindenben.

Felnőttünk, jobb lett a kapcsolat.  Már én is tudtam, hogy teljesen normális, ha emberek elválnak. Előjöttek szép lassan a kisgyerekkori emlékeim is, amiket addig az agyam rejtegetett önvédelem céljából.

Tudtam, hogy mindenkinek jobb volt ez így. Nem voltak boldogok együtt.

Igaz, hogy anyának szerintem több mint 10 évébe került, hogy túllépjen a dolgon, de a szíve mélyén szerintem ő is tudta, hogy jobb neki így. Neki apa volt A FÉRFI. De elment.

De bennem akkora düh, sértettség, és fájdalom van a mai napig, hogy most is sírok, ahogy ezt leírom. Pedig lassan 30 éves leszek. És “könyörtelenül” keresem a tökéletes boldogságot. Hogy bebizonyítsam magamnak, igenis van boldog párkapcsolat. És igenis van olyan férfi, akit minden porcikámmal az életemben akarok tudni, és ő is így érez. És hadd menjen mindenki, aki nem ehhez a boldogsághoz vezet.

 

Kép forrása: themodernnomad.com