Amikor megjelenik egy-egy cikk, elindul és saját életre kel. Ahányan olvassák, annyian kapcsolódnak hozzá, annyi ember érzéseit mozgatja meg, annyi embert gondolkodtat el. Így volt ez az online társkeresésről szóló cikkel is. Léda életében annyira aktuális volt a téma, hogy rögtön meg is írta nekünk online szerelmének 7 napos történetét.

 

Személyes vallomásnak indult, de egyre inkább úgy érzem, hogy többről van szó, mint egy érett nő virtuális kalandjáról. Felgyorsult a világ, pörgősebb lett a ritmus, szívjuk magunkba az új információkat, önfejlesztünk, minőséget keresünk, adunk az életünkre és már csak Ő hiányzik, aki felteszi a koronát a fejünkre és melegen átölel bennünket. És ha a korona lehull, jöhet a következő, mert már nem akarunk langyos kapcsolatban élni, figyelmet akarunk, gyöngédséget és kiváló szexet.

Hogy tud ezzel az evolúció lépést tartani? Hiszen arra vagyunk programozva, hogy mi  nők rendkívül megfontoltan kiválasszuk majdani erős támaszunkat, a férfiak pedig az utódokat nemző anyát keresik bennünk. Na de hányszor kapunk erre esélyt? Egyébként is már túl vagyunk ezen, vannak gyerekeink, van egzisztenciánk, kiforrott egyéniségek vagyunk, van véleményünk a világról és beleásítunk a másik arcába, ha nem izgat bennünket, amiről mesél…

Hogy lehet így szerelmet találni és arra meddig kell várni? Mert rohan az idő, a minőségi élethez szenvedély kell, kávé az ágyba, jó kis beszélgetések, munka utáni romantikus vacsora és forró éjszakák. Mi mást tehetünk ebben a szorító helyzetben, mint kézbe vesszük a sorsunkat.

De hogyan tegyük ezt? Úgy, hogy belépünk a virtuális világba. Ettől aztán hirtelen minden felgyorsul, tegnap még magányosak voltunk, ma meg üzenetek tucatjait váltjuk VELE. Néhány óra, és elszabadulnak az érzelmek, feloldódnak a gátlások, már csak a fantáziánk szab gátat a vágyainknak, minden lehetséges, hiszen királynőkké és hercegekké válunk egyik napról a másikra. És ez jó, nagyon jó… még annál is jobb, és még annál is rövidebb ideig tart. Hogy pontosan meddig, az a csak a vak randi időpontjától függ.

Nekem hat napig tartott hercegnőnek lenni: lubickoltam a szellemes beszélgetésekben, élveztem a démoni csáberőmet, amellyel hihetetlen módon elcsavartam egy rendkívüli pasi fejét.

Meglepően könnyen ment, semmi erőlködés.. na végre megismertem az igazi énemet, mindig tudtam, hogy én nem az a megfontolt, nehezen kötődő, gátlásos nő vagyok, hanem ez az őrjítően izgalmas csaj.. És eljött a hetedik nap. A randi, amit most szeretnék gyorsan átugrani, mert katasztrofális volt, vagyis csak annyi volt, hogy ott ült egy teljesen normális pasi, egy teljesen normális élettel, és teljesen normálisan halálosan zavarban volt, de engem ez már teljesen normálisan egy cseppet sem érdekelt. Folytak a könnyeim az én hercegem után és persze sirattam magamat, hogy megint csak egy teljesen normális nő vagyok…

Mindez miért? Mert akármilyen közhelyesen hangzik, a csúcsról indultunk és onnan csak lefelé vezet az út. Hogyan tudna a való életben bárki megfelelni ezeknek a fantáziánk szülte elvárásoknak? De hogyan tudnánk mi magunk is megfelelni saját irreális elvárásainknak? Sehogy. Még el sem kezdtük már kudarcra vagyunk ítélve, és ezt tudjuk, érezzük a lelkünk mélyén…

Akkor most mit csináljunk, hogyan vegyük kezünkbe a sorsunkat?

Nem tudom, talán barátkozzunk, tanuljunk empátiát, figyeljünk egymásra, csak úgy, nagy tervek nélkül és a sorsunk kézbe vesz bennünket, és előbb vagy utóbb megsimogat bennünket az élet!

Léda

 

Kép forrása: weheartit.com