Utálok sorban állni. Elvesztegetett idő, unalmas, meg különben is gyerünk már! Azt azonban el kell ismernem, hogy mint minden rosszban, a sorban állásban is van valami jó. Sok érdekes, akár elgondolkodtató dolgot lehet közben hallani. Merthogy mások is utálják, így leginkább beszélgetéssel igyekeznek elütni az időt. Vagy lehet, hogy csak ők hiszik beszélgetésnek, amit csinálnak. És erre pont tegnap döbbentem rá. A szituáció tehát a jól ismert sorban állás. Mögöttem csinos 50-es nő, öltönyös férjjel. A nőnek folyamatosan jár a szája:
– Egyáltalán nem értelek, megint miért mondtad azt, hogy…!
– Annyit nem lehet kérni tőled, hogy…!
– Rád jellemző módon megint.…!
A férfi csak hallgatta, aztán halkan megjegyezte, hogy lassan elege van a „cseszegetésből”, mire a nő teljesen felháborodva közölte: „Csak beszélgetünk!”
Na, ez a nagy baj! Amikor észre se vesszük, és megállás nélkül kritikát fogalmazunk meg, miközben meg vagyunk győződve róla, hogy beszélgetünk. Tudom, mi pszichológusok mindig elmondjuk, mennyire fontos, hogy beszélgessünk, hogy a magyar családok veszélyesen keveset beszélgetnek – alig napi néhány percet -így lassan eltávolodnak egymástól, és szinte idegenként élnek egy fedél alatt.
Az állandó kritizálás, a cinikus, ironikus megjegyzések, a vádaskodások, azonban nem számítanak beszélgetésnek. Akkor sem, ha ezzel áltatjuk magunkat!
John Gottman amerikai pszichológus házaspárok ezreinek viselkedését figyelte meg. Ezek alapján egyértelműen állítja, hogy a sértő kritika, és a megvető megjegyzések is aközé a négy tényező közé tartoznak, amik jó eséllyel megássák egy kapcsolat sírját.
A beszélgetés két egyenlő fél eszmecseréje. Amikor tényleg beszélgetünk, kölcsönösen osztunk meg gondolatokat, érzéseket, vágyakat. A hangsúly a kölcsönösségen van. Nem csak én akarom elmondani, hogy nekem mire van szükségem, mit szeretnék, de nyitott vagyok a másik vágyaival, szükségleteivel, igényeivel szemben is. Mindketten bátran és nyíltan elmondhatjuk amit gondolunk, anélkül, hogy félnünk kellene a következményektől.
A legtöbb párkapcsolatból azonban pont ez hiányzik. A beszédet nem beszélgetésre használják, hanem kritizálásra, kioktatásra, vádaskodásra. Ez a kommunikációs minta pedig nagyon gyorsan képes állandósulni, és kizárólagossá válni. A párok rövid idő alatt belekerülnek, majd benne is maradnak egy ördögi körben, amiből sehogyan sem sikerül kilépniük. Az egyik fél kritizál és vádaskodik, a másik fél pedig elszenvedi a kritikát. És tényleg szenved!
A kritika ugyanis támadás. Támadás az önértékelés, az önbecsülés ellen. Azt üzeni, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elfogadhatóak, nem vagyunk szerethetőek.
Ez pedig nagyon fájdalmas érzés, amivel hosszú távon csak jelentős áldozatok árán lehet együtt élni. Az áldozat leggyakrabban a saját egészségünk. Aki nem képes kiállni magáért, nem képes magát megvédeni, annak előbb vagy utóbb a teste „veszi át a szót”, és valamilyen betegség formájában jelzi, hogy nagyon nincs rendben az élete. Biztos, hogy érdemes megvárni, amíg idáig fajulnak a dolgok?
Miért nem tudunk beszélgetni? Néhány lehetséges ok:
- Soha senki nem tanította meg nekünk, hogyan beszéljünk az érzéseinkről. Dühös, számonkérő, megvető szavak mögé rejtjük bizonytalanságunkat, félelmünket vagy éppen kétségbeesésünket.
- Sokszor magunk sem vagyunk tisztában valódi érzéseinkkel.
- A feszültségünket a legkisebb ellenállás irányában vezetjük le: férj, feleség, gyerekek jó alanyok arra, hogy büntetlenül kiéljük rajtuk frusztrációinkat.
- A szüleink is így csinálták, ezt a mintát visszük tovább mi is.
- Fogalmunk sincs a konfliktusmegoldás békés módjáról, ezért a konfliktus számunkra egyenlő a veszekedéssel.
- Kizárólag győztes-vesztes, bűnös-áldozat viszonyban tudunk gondolkodni.
Beszélni tudunk, de tanuljunk meg beszélgetni is!
Ehhez első körben a saját érzéseinkkel érdemes tisztába kerülnünk. Meg kell tanulnunk helyesen címkézni, pontosan megnevezni a bennünk dúló viharokat, majd azokat feltárni a párunk előtt is! Amennyiben elégedetlenek vagyunk párunk viselkedésével, arról beszéljünk, és ne egész személyiségét bíráljuk vagy értékeljük le! És végül: felelősök helyett inkább a megoldásokat keressük!
Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus
Kép forrása: nicka-marie5801.blogspot.com
Hozzászólások